Fejléc kép
a sötét színház
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

Donáti István

Nagyon messze születtem.Térben és időben talán nem annyira, de amit gyerekkoromban megéltem, az nem történhetett volna máshol, csakis a világ végén, egy kis szabolcsi faluban. Amennyiben nincs televízió, vagy a polcokról hiányoznak a könyvek, valószínűleg sosem eszmélek rá, hogy kívül kerültem mindazon, ami számomra érdekes, hovatovább vonzó.
Tizenkét éves koromban már tudtam, hogy az Alföld nem egészen olyan, ahogy azt Petőfi megírta, s az én álmaim partját távoli tengerek mosták, hegyekbe hívott a képzelet szava.
Elvágyódtam, s amint lehetőségem nyílt rá, magam mögött hagytam a falut, sőt rá egy évre a szabolcsi homokot is; követtem az álmaim nyomát. Budapest, Zalaegerszeg, Budapest. Fogalmam sem volt, mit akarok. Tanultam, dolgoztam, albérletből albérletbe mentem, s egyszer csak észrevettem, hogy fogy az idő, a világ meg hatalmas. Mi mást tehettem volna: az álmaim sürgettek, számon kérték az ábrándokba bújtatott éjszakákat, úgyhogy vettem a hátizsákot, és szembe fordultam a nyugati széllel.
Ausztria, Németország, Dél-Amerika, végül a Balkán. A Balkán, amelynél szebbet soha nem láttam. A Balkán, ahol a szenvedély megrázó, s ha nem figyelsz, könnyen a személyiségedbe kerülhet.
S a Balkánon Athén. Mintha csak ellensúlyozni akarná Attkia gyönyörűségét, meghökkentően ronda, én mégis beleszerettem mindabba, amit a városban Afrikából, Ázsiából, és Európából gyúrt a történelem. És maradtam… Aztán egy csöndes vasárnap délelőtt nagyon megbántottak. Annyira, hogy a fájdalmamat nem csitította sem könny, sem pedig harag. Éreztem, hogy tennem kell valamit, különben a szívem hasad meg. És írni kezdtem… Huszonhét éves voltam akkor.
Az első novellám görögül jelent meg. De egyszer sem gondoltam arra, hogy én most már író vagyok. Mert nem vagyok. Bár meglehet, ez csupán bárgyúság, afféle álszerénységnek festett kishitűség.
Azóta nagyot fordult a világ, az álmok elcsendesültek bennem, s fényüket vesztve csimpaszkodnak az emlékeimen. A helyemet ugyan a mai napig nem találom – valójában nem is az otthon fontos -, viszont egy dolgot megértettem: a lelkem legmélyén nomád vagyok, aki veszít is, nyer is útközben, mígnem eléri azt a pontot, ahol az égre néz, és felcsodálkozik: De hisz bárhol vagyok a világban, egyedül a felhők vannak közel!”