Fejléc kép
Láthatatlan játék a sötétben
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

A. Budai Judit: Áramszünet (Vakok Világa, 2004. november)

Nem szeretem az áramszünetet. Gondolom más is így van ezzel.
Sötétben bolyongani, míg a gyertyát vagy az elemlámpát megtaláljuk, ülni és
várni a fényre, nem a legjobb dolog. Legutóbb karácsonyeste volt egy áramszünet
a környékünkön. Mondhatom nagyon kellemes érzés volt, hogy az egész utca
sötétségben úszott. Persze egyetlenegy használható zseblámpát sem találtunk
otthon, ezért kénytelenek voltunk felhasználni a díszgyertyákat. Apukám
egyszerűen megoldotta a problémát, elaludt. A család többi tagja meg egy filmet
szeretett volna nézni a TV-ben. Nos a TV-t valóban néztük, csak műsor nem volt
benne.

Ilyen előzményekkel és élménnyel készültem életem első
áramszünetére. Ez tulajdonképpen egy program, amit most október 15-e, vagyis a
Fehér bot napja alkalmából szervezett a Vakrepülés Színjátszó Egyesület. Már
voltam egy előadásukon, így nem volt ismeretlen számomra ez a fajta
sötétség.
A darab mondjuk azért egy
kicsit más volt, hisz ott nem programok voltak, hanem egy konkrét történetbe
vonták be interaktívan a nézőket. Így mi is részesei lehettünk az előadásnak.
Mindenkinek ajánlom ezt is, azt is, de persze csak olyanoknak, akik nem félnek
a sötétben huzamosabb ideig.

Képzeljetek el egy pinceszínházat. Ahová egy kicsit meredek
lépcsőn vezet le az út. Két helyiségből áll, egy váró részből, ahol normál
esetben a ruhatár van, és abból a részből, ahol a színpad és a nézőtér van. Nos
ezen a két helyen várták az érdeklődőket a programok. Persze voltak nem látó
segítők is, nemcsak bolyongtunk össze-vissza. Jó, arra is volt példa. Először
egy felolvasó estet hallgattam meg egy vak srác verseiből. Nem igazán voltam
még felolvasó esteken, főleg nem tök sötétben. Ami jó volt benne, hogy a
sötétben nem vonta el semmi a figyelmemet, a versről. Ami rossz volt, hogy nem
láttam senkinek az arcát, nem láttam reakciókat. Ami külön kellemetlen volt
számomra, hogy egy-egy versnek a végét egész egyszerűen nem érzékeltem, így
mindig az előtapsoló után kaptunk a teremben észhez, hogy jé vége a versnek,
illene tapsolni. Ugye ha világosban vagyunk annyira természetesnek veszünk
dolgokat, ami itt a sötétben korántsem egyértelmű. A felolvasás után, gyertyát
készítettem. Ehhez szerencsére nem nagyon kellett megmozdulnom, hisz abban a
teremben volt, ahol a felolvasó est is.
Először azt hittem, hogy rendesen mártogatni kell, de aztán kiderült,
hogy sokkal “egyszerűbb” dologról van szó. Kaptam egy méhviasz lapot,
ami háromszög alakú volt. Ebbe kellett először becsavarni a kanócot. Persze
elsőre nem sikerült megértenem, mit szeretnének tőlem. A háromszög egyik
oldalába kellett belecsavarni a kanócot, hogy aztán fel tudjam tekerni a
gyertyát, lehetőleg minél szorosabban. A végére sikerült felfognom, mit akarnak
tőlem, meg emlékeztem ilyen gyertyakészítésre, így a kezdeti nehézségek után
sikeresen megoldottam a feladatot. Egész szép gyertyát csináltam. Lehet, hogyha
látom, se csinálok szebbet.
Ezután
felfedezőútra indultam, szorosan a falat követve. Abból ugye baj nem lehet. Itt
nyugodtan frászt kaphattál a másiktól, belekarolhattál, megfoghattad,
segítséget kérhettél a másiktól, max. együtt tévedtetek el. De mint mondtam, a
segítségünkre voltak nem látó kísérőink. A nagyteremben egy közös zenélésre
csábítottak bennünket. Afrikai zenét játszottak. Először is a zenéléshez
mindenki kapott egy hangszert, amit a segítők mindenkinek a kezébe adtak.
Én valami csörgőféleséget kaptam. Elkezdődött
a közös zene. Háromszor is megpróbálkoztam azzal, hogy valami ritmust kövessek,
de rá kellett jöjjek, hogy nemhogy abszolút de zenei hallásom sincsen. De mivel
mást se nagyon érdekelt a ritmus, ezért csörögtem tovább nagyon lelkesen. A
zenélést követően újabb felfedezőútra indultam, szorosan a falat követve. Ekkor
a nagyteremben táncra csábították a táncolni vágyókat. Persze nem csak úgy
vonaglani kellett, hanem egy szép koreográfiát kellett követni. Ami a sötétben
nem annyira egyszerű. Körbe kellett állni, megfogni egymás kezét, (eddig azért
mindenkinek ment) és balra lépni, jobbra lépni. A bemelegítés után egy kis
tempó és már is mehetett a körtánc. Voltak olyanok is, akik leszakadtak, de ez
többnyire nem zavarta a táncolókat. Én is köztük voltam. De nem keseredtem el,
hisz a botlábúaknak is kínáltak még bőven programot. Többek közt el lehetett
ugorni a büfébe egy kis frissítőért. Az ugrást itt abszolúte idézőjelben kell
érteni, mert 1. el is kell oda találni, 2. sötétben enni vagy inni se egy
leányálom. És mivel én roppant kényelmes vagyok, meg nem is volt kedvem
bolyongani a sötétben, így másfele vettem az irányt.

Játszani indultam.
Először különböző súlyú kockáknak kellett a párját megtalálni. Elég nehéz volt,
mivel kicsi volt a súlykülönbség köztük. Persze el is rontottam, először.
Utána kirakóztam. Biztos mindenki emlékszik
gyerekkora kedvenc játékára, hogy van egy gömb, és különböző formákat kell
bepréselni a megfelelő lyukba. Először, bevallom, ki akartam dobni a játékot,
annyira nem találtam meg a megfelelő rést, és idegesített, hogy ennyire béna
vagyok, de utána találtam egy nyílást, amin be tudtam préselni a különböző
formákat, így ezzel a játékkal is végeztem. Ennyi elég is volt ebből. Ekkor
tombola után néztem, mert hát ugye nyerni is szeretek, illetve szerettem volna
ezen az estén. A tombolás nénit nem volt könnyű megtalálni. Miután megtaláltam,
természetesen rettenetesen boldog voltam, és azon nyomban vettem is egy
tombolát. Kibontom, na és mit találok? Egy kupakot. Persze utána leesett, hogy
egy számmal, nagyon sokra mennék a sötétben, így örültem a kupakomnak, és
bíztam abban, hogy a szerencse nem kerül el ezen az estén. A tombolára megtelt
a terem. Nagyon jópofa dolgokat rejtett a tombola. Volt bab, kagyló,
textildarabok különböző formákban, gatyamadzag, kristály és patent, Ezek voltak
a nyerő tárgyak ebből is ki lehet találni, hogy nem nyertem semmit. A
tapasztalaton és az élményen kívül, amit az este hozott számomra.

Tulajdonképpen azért ajánlom ezt a fajta programot, mert
itt, ha kicsit viccesen is, de megtapasztalhattuk, hogy milyen nehéz a teljes
sötétségben élni. Nekem ez csak pár óra volt, de van, akinek egész életét így
kell leélnie. Nem akarom túldramatizálni ezt az életformát, mert a nem látó
emberek se szeretnék. Így egy dal refrénjével zárom, stílszerűen, ami az
áramszünet végét is jelezte számunkra:

 

“Kell egy kis
áramszünet,

időnként mindenkinek,
hogy

aztán megint mehet
minden tovább.”