Acsay Judit: Vakrepülés – látóknak (Vakok Világa, 2004. május)

A Vakrepülés Színjátszó Egyesület látássérült színészekből áll.
Körülbelül 8 éve alakultak, azóta a társulat tagjai egy kicsit
kicserélődtek. De egy sajnálatos haláleset miatt megváltozott
a társulat összetétele, látó fiatalok is bekapcsolódtak a munkába.
Így velük együtt készítették el ismét az Éjszaka tapintása című
darabot. Itt azt szeretném elmesélni, hogy egy látónak micsoda
újdonságokat hozhat a teljes sötétség, és az, hogy nem látunk
semmit. Maga a történet tulajdonképpen egyszerű, mindennapi.
Egy csalódott szerelmes fiú elutazik Görögországba felejteni.
Nővére és barátnője utána indulnak egy csoporttal.
A szerelmesek egy kolostor lábánál újra egymásra találnak,
és kibékülnek. De valóban ilyen egyszerű lenne a történet?
Testvéremmel, és a szereplő egyik látó csoporttársával néztem
meg a darabot. Bátyám nem lát így különösen érdekelte, hogy mit
tud nyújtani neki ez a vakszínház. Timi és én még a darab előtt
rövid szófoszlányokat kaptunk el, hogy sötétség lesz, ne vigyünk
magunkkal semmit, nem láttunk székeket, mint egy rendes
színházban. Kezdtünk egy kicsit gyanakodni. Persze az egyik
szereplő, akit ismertünk nem volt hajlandó semmit elárulni.
Bevallom, kezdtem egy kicsit pánikba esni. Ami megnyugtatott,
hogy látta már egy pár ember és túlélték. Bíztató volt
kezdetnek. Miután elfoglaltuk volna a helyünket, a már kintről
látott párnát kellett magunkra erősíteni, amolyan biztonsági
övként. Utána megjelent az utaskísérőnk Helga, aki közölte,
hogy miután bekapcsoltuk a biztonsági övünket, próbasötétség
következik. Rövid pánik nálam, aztán ismét fényt látunk. Most
már teljes sötétség következik, mondta Helga. A darab pedig
elkezdődött. Telefoncsörgés, majd Mariannal közlik, hogy öccse,
Péter reggel eltűnt. Mariann kétségbeesetten rohan Péter
szerelméhez, hogy mi történt. Évi elmondja, hogy nem akart
feleségül menni hozzá, mert túl korainak érezte a lánykérést, és
ezért szökhetett el. Azon mindketten elcsodálkoznak, hogy pont
Görögországba ment. Mindegy a két lány nem keseredett el,
hanem csatlakozik egy csoporthoz, akik szintén ebbe az országba
utaznak. A csoport jelen esetben a nézők voltak. Innentől
kezdődött el a nézők bevonása a darabba. Még nem is említettem,
hogy a kezdeti pánikom csak tovább fokozódott, hogy aranyszínű
foltok kezdtek úszkálni a szemem előtt. Ismét pánikba estem, de
a mellettem ülő Timi megnyugtatott, hogy ő is ugyanezt érzi.
Gondolom azt mondanom se kell, hogy egy perc elteltével, balról
Timi, jobbról tesóm kezét szorongattam. Persze nem féltem, csak
biztos, ami biztos alapon. Csatlakozott hozzánk Mariann és Évi.
Mivel buszon utaztunk Görögország felé, ezért, mint minden
buszon ételt és italt szolgálnak fel. Jaj, én először azt
hittem, hogy csak viccelnek, és nem kapunk semmit, de valóban
kaptunk egy kekszet és innivalót. A hulladékok eltakarítását úgy
oldották meg, hogy a jobb szélén lévő emberkék egy dobozba
rakhatták a maradékokat. Ezután úgy éreztem ha túl akarom
élni ezt az utazást, jobb ha komolyan veszem az utaskísérő
utasításait. Megérkeztünk egy búcsúba. Igazi görög zene szólt,
mire Helga közli, hogy ebből mi sem maradhatunk ki és
táncoljunk. Úristen! A kezdeti pánikom erősödni látszott! Fel
kellett állni és egy kötél segítségével előre és hátra lépéseket
tettünk, lehetőleg ütemre. Ekkor örültem először, hogy sötét
van, mert legalább senki se látta, hogy pironkodom azon, hogy
milyen bénán lépegetek. A „tánc” után mindenki elfoglalhatta
a helyét. Ez egy kis felfordulást eredményezett a nézőtéren,
mert ugye mindenki igyekezett az előző helyére leülni, csak ez
sötétben nehézkesen ment. A búcsú végét petárdázás zárta. Ezt
úgy oldotta meg a társulat, hogy lufikat pukkasztottak ki. Ugye
nem kell említenem, hogy mindenkire a frász jött. Szerencsére
két útitársunk is osztozott a félelmünkben. Ezután folytatódott
az utazás. Megjelent a színen Péter, aki egy kolostor felé
tartva találkozott a cserfes görög lánnyal Kalliopival. Ezután a
beszélgetés után Péter inkább úgy gondolta, hogy hazamegy, és
mégiscsak beszél szerelmével, és nem áll be szerzetesnek.
A beszélgetés közben vihar támadt, és a görög lány és a fiú
egy házacskába menekült. Hogy a nézők se unatkozzanak mi
is kaptunk egy kis vizet a nyakunkba hátulról. Megérkeztünk
a kolostorhoz. Itt egymásra talált a két fiatal. A közönség
azt hihette ezzel vége a megpróbáltatásoknak, de tévedtünk.
Ez egy összetettebb darab volt, nemcsak a színpadon
játszódott. Utaskísérőnk tanácsára egy rövid sétát tettünk
a tengerpartra, jelen esetben a színpadra. Tehát fel kellett
állnunk és a sötétben odamenni.
Nos ez a mi hármasunknál úgy nézett ki, hogy Timi és én
totyogtunk, a bátyám meg elkezdett minket húzni, hogy ne
szerencsétlenkedjünk ennyire. Mindegy, valahogy fölértünk
a színpadra. Itt leültünk, lehetőleg úgy, hogy ne üljünk a
másikra. Mivel a tengerparton voltunk, szuvenírt is kaptunk, egy
követ. A darabnak még nem volt vége, hisz következett egy igen
tanulságos beszéd, Péter és a tenger között. Ezután a szereplők
énekeltek és mindenki kezében meggyúlt egy gyertya, ismét teret
engedve a fénynek. A darab nekem a kisebb sokkhatásokat
leszámítva nagyon tetszett. Még csak egyszer láttam, de szívesen
megnézném még egyszer, hogy akkor tudva, hogy mi következik
hogyan reagálok a dolgokra és bátrabb leszek-e. Azért érdekes
lett volna lefényképezni az arcokat, ahogy kijöttek a teremből
a résztvevők. Utána volt alkalmunk egy főiskolás lánnyal
beszélgetni, aki erről a vakszínházról írja a szakdolgozatát.
Kérdezgettük, milyen vélemények hangzottak el, mik voltak
a reakciók a látók részéről. Volt, aki egész egyszerűen
bámulatosnak titulálta a nem látók teljesítményét, volt, aki azt
mondta, „lement hídba, olyan király volt”. Ezeket a véleményeket
alátámasztani látszott a vakrepülés honlapján olvasottak. Van
egy fórum, ahol mindenki elmondhatja a véleményét. Mindenki
kivétel nélkül elismerően nyilatkozott a vakszínház társulatról,
és az előadásról. A társulatról jelentek meg már kisebb-nagyobb
írások a sajtóban. Írt róluk a Magyar Hírlap, a Népszabadság,
a Metró hírújság, a Vasárnap Reggel és a Budapester Zeitung is.
Ezen kívül internetes újságok is foglalkoztak a vakszínházzal.
Mindegyik cikk kivétel nélkül dicsérte a társulat munkáját, és
erőfeszítését, hogy a látókkal hogyan próbálják világukat
megismertetni.
Igen, tulajdonképpen ezért ajánlom minden látó társamnak ezt
a darabot, hogy ők maguk tapasztalati úton megismerhetik, ha csak
egy kis időre is, hogy mit kell átélni egy vak embernek nap,
mint nap. Örülök, hogy részese lehettem ennek az utazásnak.