Fejléc kép
Láthatatlan játék a sötétben
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

Bugnyár Zoltán: Sötétség kívül. Belül? (Új Ember 2002. március 3.)

Voltak már úgy színházban, hogy semmit sem láttak? No nem azért, mert a kakasülőn ültek, hanem mert vaksötét volt az előadás alatt. Az emberek környezetükből vett információk 70-80 százalékát a látásunk útján nyerik. Kivéve azon embertársainkat, akik nem látnak, csak hallanak, tapintanak, szagolnak és ízlelnek. Sallai Zoltán által rendezett Az éjszaka tapintása című előadáson másfél óráig arra vagyunk kényszerítve, hogy a környezetünket mi is “csak” hallás, tapintás, szaglás és ízlelés útján érzékeljük. A nézők egy különös utazás részesei lehetnek a Vakrepülés Társaság “Szálljunk magunkba” járatán. Érettségi előtt két évvel gimnáziumi osztályomba bekerült egy vak lány. Eleinte nagyon zavarta az osztályt Braille írógépének csattogása, a tanárok megkülönböztetett bánásmódja, de nem kellett hozzá hosszú idő, és már csak akkor vettük észre az írógépet, ha Tünde nem jött iskolába, és az alapzaj ezen összetevője hiányzott. Az ő személye révén találkoztam először közelebbről a vakok világával (mert van világuk, éppen ezért nem szeretik, ha világtalannak szólítják őket). Ő, aki sohasem látott, azt mondta egyszer, hogyha valamilyen orvosi eljárással látóvá operálhatnák, nem vállalná a műtétet, mert az eddigi életét kellene otthagynia, és ezzel gyökértelenné válna. Arról nem is beszélve, hogy még egy gyufásdobozt sem ismerne fel… Történetesen Tünde a darab egyik szereplője, Trézsi. Az évekkel ezelőtt elhangzott gondolat ezen az előadáson hirtelen felrémlett. Szerepet cseréltünk. A máskor kicsit bizonytalannak tűnő lány a színpadon és a nézőtéren (mert a vak szereplők az interaktív játék során bizony több mindenbe bevonják a nézőket) magabiztosan, megnyílva van jelen, akárcsak az előadás összes többi szereplője. Én, mint amikor a libikókán a nehezebb fél rátelepszik az alsó pozícióra, talajvesztetten lóbáltam a lábamat. Hozzá kell tennem, hogy nem sokáig. Vezetett minket a társulat, elbűvölt, megmutatott és gondolkodásra késztetett. Hamar úgy éreztem, biztonságban vagyok. Bár az elmesélt történet kissé banális, bukdácsol is, a darab ereje abban rejlik, hogy a különleges szituáció, a vizualitás hiánya ráirányítja a figyelmet a kevésbé használt érzékszerveinkre és nem utolsó sorban saját magunkra, belső sötétségeinkre.