Fejléc kép
Láthatatlan játék a sötétben
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

Dunkel Petra: Szeretnénk, ha nem a vakság mércéjével mérnének meg minket

Az első tíz perc szinte fizikailag is kibírhatatlan, mint amikor az ember egy sötét szobába lépve várja, hogy a szeme lassan megszokja a sötétet és elkezdje látni a tárgyak körvonalait, de itt – a Vakrepülés Színjátszó Egyesület Áramszünet programján – teljes a sötétség, a következő percben is. A sötétben nem tudom elképzelni a teret, később, már világosban kiderül, hogy semmi nem olyan, mint gondoltam, és éppen én vagyok az, aki végig a színpadnak háttal ült. A párnafoglaló játékban csak óvatosan körözök, nehogy túl messzire kerüljek és ne találjak vissza. A tombolán egy füstölőt nyerek, a sötétben jólesik beszívni az illatát.

A Vakrepülés Színjátszó Egyesület 1998-ban alakult, 2001-ben mutatták be Az éjszaka tapintása című darabjukat, ezt követte A Varázskert örökösei című előadás. Mindkét darab teljes sötétben játszódik, a nézők az előadás idejére megtapasztalhatják milyen a látás képessége nélkül élni. Az egész estés Áramszünet pedig egy színes program zenével, vetélkedőkkel, kézműves foglalkozásokkal a sötétben.
Az előadások rendezőjének, Sallai Zoltánnak az 1995-ös Láthatatlan Kiállítás meghatározó élmény volt a látás elvesztéséről, a kiállításhoz hasonló élményt akart megvalósítani színházi formában. „Mikor kijöttem a kiállításról, annyira a hatása alá kerültem, hogy majdnem sírtam, és emlékszem akkor hetekig kavargott az egész bennem. Annyira tetszett, meg annyira elementárisnak találtam az élményt, hogy úgy éreztem, kell ezzel valamit kezdeni. Egyszer egy argentín ismerősömnek meséltem az élményről és ő mesélte, hogy egyszer volt egy sötét színházban, ahol kis manók jártak körbe és citromkarikákat osztogattak. Nekem innen jött az ötlet, hogy én is csinálok valami színházasdit. Nálam a színház az a vivő volt, énnekem érdekes módon soha nem is volt közöm a színházhoz. Igazán az volt az ötlet, hogy nem egyszerűen csak színházasdit játszunk, a plusz az az élmény volt, amit én a Láthatatlan Kiállításban megkaptam. Úgy gondoltam, hogy a darabnak legyenek olyan lehetőségei, hogy mozogjunk, ízleljünk, illatokkal játszadozzunk és ez legyen egy darab kerettörténetében. Akkor találtam egy szerzőt, aki nem értette, hogy mi ez az egész, ő sajnos még most sem látta a darabot, Donáti István, szerintem még utólag sem értette, hogy mit írt és miért kellett. Nekem voltak megrendeléseim, hogy legyen illateffektre lehetőség, és mozgásra, tapintásra, ő pedig beszerkesztette ezeket a darabba. Egyedül amit ki kellett hagyni a darabból, az a pipafüst. Nagyon jól terjed, de fényt ad.” – beszél Sallai Zoltán a kezdetekről. Akkor egyértelmű volt számára, hogy egy ilyenfajta színházat vakokkal lehet megcsinálni, vak fiatalokból szerveződött a Vakrepülés Színjátszó Egyesület.
Az Egyesület első bemutatója Az éjszaka tapintása volt. A darab egy különleges utazás a sötétben, ahol alkalom nyílik megtapasztalni a különböző érzékleteket, kipróbálni a sötétben való létezést. Egy Áramszünettel a hátam mögött megyek el az előadásra, rutinosan, nem félek már a sötéttől, mégis, mikor az előadás kezdetén besötétítenek, összeszorul a gyomrom. Megszokhatatlan érzés. A körülöttem levők hangosan beszélgetnek, viccelődnek, mintha zajokból próbálnának védőfalat vonni maguk köré, nem tudják elviselni csendben a sötétséget. Érdekes tapasztalat a darab, rájövök például, mennyire nincsen bennem bizalom, mikor ételt-italt osztanak a nézőknek, félek, hogy én nem kapok, mintha azzal, hogy nem látszom kicsit meg is szűnnék létezni. Jó érzés a szereplők segítségére hagyatkozni, megtapasztalni, ahogy megcserélődnek a szerepek. A kiszolgáltatottságban eltűnnek a nézők közti korlátok, útitársak leszünk, mikor a darab végén leültetnek minket a színpadon, már nem zavar a többiek közelsége. „Az volt a cél, hogy ne egyszerűen csak leüljenek a nézők, mert leülni sok helyen lehet, de úgy üljenek le, hogy az már emberi közelség. Én azt látom, hogy olyan szinten le tudjuk őket ültetni a sötétben, amire nem lennének képesek világosban. Mert a szemünk ennyire eltávolít, meg félelmeket és komplexusokat okoz.” – mondja el erről a rendező.
Az Áramszünet szükséges továbblépés volt a darab után, egy hosszabb, több órás lehetőség a vakokkal való találkozásra, a vaksággal való ismerkedésre, egy színes zsibvásár a sötétben.
A kezdetek után a próbafolyamatról kérdezem Sallai Zoltánt. „Nagyon sok dolog volt, ami a próbafolyamat alatt engem is meglepetésként ért, meg én is bele tudtam sülni a rutinba, a látó rutinjába. Most csak ez jut eszembe, hogy meglett a szöveg, megkaptuk a szerzőtől és akkor eszembe jutott, hogy hogy fogunk mi próbálni? Általában van az elején olvasópróba, és akkor mi lesz? És akkor magnóra? Vagy ötletem se volt, hogy és akkor ezek szépen – már nem is kellett mondani – kijegyzetelték a szöveget, és akkor ott olvasták. Sőt, felmerült, hogy hát akkor minek ezt megtanulni, mert a sötétben nem fogja senki látni, hogy olvassuk. Én magára a színészi alakításra nem figyeltem, de maga az élmény attól viszont működő, meg létjogosult, ezek az effektek szerintem katartikus élményt tudnak adni. Egyszer a próbafolyamat közben volt még egy különleges élményem, mert a sors is kísértett, egy függönypálcikát vettem, fehér volt és a trolimegállóban – karácsony volt, sok csomag nálam, kezemben a pálcika – mikor a troli beállt egy hölgy segített, olyan aranyos volt, istenem. Azóta szeretem, ha segítenek. Sokszor a vakoknak az a nagy problémájuk, hogy feleslegesen segítenek nekik. A szereplők leginkább az effektjeinknek a működésében kételkedtek, vagy a másik, és ez alapdilemma volt, a félelem, hogy vajon a nézők sötétben hogyan reagálják le az előadást. A legnagyobb félelem az volt, hogy a nézők vajon félnek-e vagy meg tudnak-e maradni a teremben, nagyon sok időnk erre ment el és így utólag látom, hogy fölöslegesen, mert nem minden úgy működik, amennyire félünk.”
Az előadás arra is jó lehetőség, hogy a nézők találkozhassanak vak emberekkel, láthassák, milyenek is ők valójában. Sallai Zoltánnak is nagy felfedezés volt a velük való munka. „Én a darab megrendezésén kívül nagyon sok időt töltöttem vakokkal, fantasztikus élmény volt, hogy egy kicsit belülről is meg kívülről is láttam a fogyatékossághoz való viszonyt, teljesen mindegy, hogy vakok, mert ezt általánosítani lehetne. Teljesen őszintén a vaksághoz nekem egy általános hozzáállásom volt, olyan szinten általános, hogy mindenkinek az van, hogy nem tudnak mit kezdeni vele, félelmetes, nem tudjuk hogyan járjuk körül, meg lehet-e ezt a szót nevezni előttük, hogy vakság, lehet-e erről beszélni. Sokan, én is, úgy gondoltam, hogy nem lehetnek boldog emberek, azért vakvágány az életük és közben arra kellett rájönnöm folyamatosan, hogy ők élnek, ugyanolyan érzéseik vannak. Még a szerzővel mentünk vakokkal beszélgetni és feltette azt a kérdést, hát Ilonka, szoktad magadat szépnek érezni? Mi is eldöntjük, hogy szépek vagyunk, belenézünk reggel a tükörbe. Na most Ilonka szintén. Hát persze, van amikor reggel úgy érzem, hogy ma olyan szép vagyok, van amikor nem. Borzasztó, hogy mennyire függünk a tükörtől, pedig a szépség teljesen egy belső érzés, amit Ilonka tud megmagyarázni, hogy így is van. Még a vaksághoz való viszony: nagyon sokszor észrevettem, hogy mikor kísérem a vakot, akkor szemben olyan tekinteteket látok, amit én is számtalanszor megéltem, drámát láttam ebben az egész élethelyzetben, hogy valaki vak és láttam az arcokon, hogy lehet hogy mosolygott egy pillanattal előtte, de onnantól már eltorzul az arca, vagyis hogy nem mer mosolyogni ha ilyet lát. Éppen ezért szerintem sokaknak kellene ilyen helyzeteket teremteni, mint ez a darab. Utána autistákkal kezdtem dolgozni egyébként és biztos azért nem ment nehezen, mert volt közöm a vakokhoz. Ott egy csomó dolgon lehetne csodálkozni, de igazából már nincs min. Nagyon szeretetre valók az autisták is és tényleg, ha valaki túl tud lépni a rémületen, meg a szánalmon, akkor el lehet jutni az ő igazságmagjaikhoz is.”
Zsolt, Laci és Kriszta a Vakrepülés Egyesület tagjai. Kriszta a társulat egyik alapító tagja, gyerekkora óta érdekli a színjátszás, főleg a színészi oldal vonzotta az Egyesülethez, Az éjszaka tapintása egyik főszereplője. Zsolt a társulat hangtechnikusa, Laci a Debrecenből ingázó Zsolt pesti kísérőjeként került kapcsolatba a társulattal, ő az előadás trükkmestere, de a készülő bemutatóban színészként is bemutatkozik. Hiába erőltetném rájuk, nem akarják magukra venni, hogy a társulat fő célja a vakügy megismertetése lenne a világgal, céljuk a szórakoztatás. Ha mindenképpen a vakok világának megértését keresem, a darabnál és az Áramszünetnél is szerintük nagyobb szerepe van a praktikus dolgoknak. „Valahogy úgy hasonlítanám össze, hogy a darabban van praktika meg ott van például az a tengeres mély filozófiai dolog a végén, amiről ott sem az jön le, hogy a világot csak vakon lehet jól tapasztalni, ha mindent belülről lát az ember. Nem azon van a hangsúly, hogy azért van így, mert én vak vagyok. Az Áramszünetnél pedig az a lényeges, hogy valaki lejön, kipróbálja, hogy lehet mondjuk vakon táncolni és ha legközelebb felkér valakit táncolni, aki vak, akkor lehet, hogy eszébe fog jutni, hogy tényleg, nekem ott mi is okozott gondot. Vagy hogyha mondjuk sötétben oda kell mennie otthon fölkapcsolni a villanyt, akkor lehet, hogy eszébe fog jutni, hogy tényleg nekem a múltkor azt mondták, hogy ne rakjam már szét a kezem, mert lehet, hogy orral megyek neki az ajtófélfának. Szóval én azt hiszem, hogy inkább ilyen jellegű dolog lenne. Most én mondhatnék szép szavakat, persze, természetesen, de azt szerintem leírják a látogatónaplóba.” – foglalja össze Kriszta, mi az alapvető célkitűzésük.

Rácsodálkozás
A Vakrepülés társulat programjain az ember rácsodálkozhat nem is annyira magától értetődő dolgokra, legközelebb talán könnyebben segítek, de ha nem is, volt egy jó estém. Kiderül, hogyan lehet sötétben tombolázni (számok helyett apró tárgyakkal), hogyan lehet agyagozni (meglepően jól sikerül az elefánt tapintás alapján is), milyen egy Braille-névjegykártya. Újra és újra szembetalálhatom magam a látó rutinjával, és túl is léphetek rajta, például nyugodtan használhatok vizualitásra utaló szavakat. Az egyik vak lánnyal találok egy közös ismerőst, mikor megkér, írjam le, milyen az én ismerősöm, hogy ugyanarról beszélünk-e, az első három jelző, ami eszembe jut, a magas, barna hajú és a szemüveges. Újabb jelzőkön gondolkozom, rájövök, ezek sem kevésbé fontosak és mivel nem külsőségek, személyesebbek. Jobban meg tudom becsülni a csendet és a hangokat, a sötétben sokat jelentenek. Nem értelmezhető az ott és arra, más egy útbaigazítás. Ha majd valakit, aki nem lát, útba kell igazítanom, esetleg eszembe jut. Igen, talán ez fontos.

Megértés
A látogatónapló bejegyzéseit olvasva az egyik leggyakrabban előforduló szó az élmény.
1. Érzelmileg, lelkileg átélt esemény, történés.
2. A személyiség kiteljesedését szolgáló tapasztalat. /Magyar Értelmező Kéziszótár/
Igen, valami ilyesmit él meg, aki ellátogat Az éjszaka tapintására, vagy az Áramszünetre. Máshogy kezd el gondolkodni talán ismertnek hitt dolgokról.
A másik gyakran előforduló gondolat a megértésé. Hogy látóként a sötét ráébreszt valamire a vaksággal kapcsolatban. „Egy kicsit beleéled magad az ő helyzetébe és innentől toleránsabb vagy, próbálod más oldalról nézni. Könnyebben segítesz neki, és ha látod más megnyilvánulásokban, mint a darab alatti alakításában, vagy látod mosolyogni, akkor még azt is látod, hogy nem feltétlenül szorul szánalomra.” – mondja el erről a korábbi rendező.
Mikor a szereplőket kérdezem arról, mit gondolnak erről a megértésről, ők egészen más véleményen vannak. Például nincs is külön világuk. „Egy világ van és abba belefér, akinek nagy az orra és aki nem lát” – mondja ezzel kapcsolatban Kriszta. Nem szeretik, ha misztifikálják a világukat. Nekik például az furcsa, amikor az Áramszünet programon felolvasnak a sötétben egy verset és a látók nem tudják, mikor van vége, mert nincs meghajlás. Vagy amikor a látók a sötétben nem maguk előtt próbálják a kezükkel érzékelni a teret, hanem széttárt karral közlekednek, nekimenve a szemből jövő akadályoknak.
„Szórakoztatni akar az ember, nem biztos, hogy nekünk olyan fennkölt céljaink vannak. Amikor kiállunk a színházba vagy a darabot elkezdjük játszani, akkor nem azt érzem, hogy de jó, most mindjárt mindenki meg fog engem érteni, inkább a színészi fele az, amire jobban építünk.”
Zsolt véleménye a következő: „Mi az, amit megértettek? Konkrétumot azt nem írnak. Illúzióromboló leszek, de én ki nem állhatom és nyálasnak tartom ezt a szöveget. Igazából annak örülnék, ha eljön valaki, jól érzi magát és igen, volt egy jó estéje. Nem kell itt megérteni. Nem kellenek nagy dolgok, bele lehet ebbe magyarázni bármit, hogy mi most meg akarjuk váltani a világot, egyébként lehet, hogy igen, de ahhoz talán még kicsik vagyunk.”
Laci szerint a kérdés kulcsa, hogy elfogadják magukat, nem a vakság a központi témájuk. „Nem biztos, hogy az a legnagyobb napi problémám, hogy látássérült vagyok, hanem mondjuk, hogy nincs munkám, vagy kifogyok a pénzemből hónap végére.” „Nem ez a legnagyobb probléma, a legnagyobb probléma, hogy például jön a karácsony és mit eszünk a hosszú ünnepen.” – teszi hozzá Zsolt. A megértés problematikáját a vidéki ember hasonlatával világítják meg még jobban.
Zsolt: „Ez ugyanaz, hogy egy ember vergődhetne, hogy ő vidéken született, vidéki, akkor az már hátrányosabb helyzetű, és akkor azért lenne depressziós egész életében, mert ő vidéki.”
Kriszta: „Leutazol vidékre és rögtön megértettél valamit.”
Laci: „Megyek le a pusztába, a tanyába, jövök, Pista bátyám, köszönöm ezt a szép élményt. Megértettem valamit az életéből, tyúkokat az udvaron, meg dolgozni kell, mint állat, 80 kilométerre minden más lakott hely.”
Zsolt: „Hát mit értettél meg? Hogy jó a levegő vidéken. Az a lényeg, hogy nem kell ilyen nagy dolgokban gondolkozni, egyszerűen az a lényeg, hogy így él valaki. Én például szívesen megérteném A milliomosok lelkivilágát.”
Laci szerint kicsit vigyázni is kell ezzel a megértéssel. „Sokan ezt a megértést úgy élik meg, hogy átfordulnak sajnálatba, erősödik bennük az érzés, hogy most láttam milyen vakon élni, nekem milyen rossz volt, akkor ezt rögtön ránk is vetítik, hogy nekünk legalább ilyen rossz, sőt rosszabb, mert nekünk régebbi, meg nem is lehet gyógyítani esetleg, de abba nem gondolnak bele, és ez nem az ő hibájuk, ez ismerethiány, hogy aki sohasem látott nem is tudja hogy milyen látni. Aki nem látott soha, az nem tudja, mit veszített, sőt nem is veszített semmit értelemszerűen ebben az esetben. Én ebben a környezetben élek, akkor nekem miért mondják azt, hogy nekem rossz.”
Inkább a hozzáállás, a segítségnyújtás a mindennapi helyzetekben, ami számít. Példaként a vakok megnevezését említik, különböző fórumokon zajlik a vita arról, hogyan hívják azt, aki vak, de számukra mindegy az elnevezés, ha például a buszon bemondják a megállókat vagy a boltban odamegy az eladó segíteni. „Nem örülök, ha fogyatékkal élőnek hívnak, én a családommal élek”- teszi hozzá Kriszta a névkérdéshez.
De nem mindegy ki mit ért figyelem, odafigyelés alatt a mindennapokban. „Hányszor van, hogy megyünk az utcán, a közlekedésnél figyeli meg nagyon az ember az ilyenféle reakciókat és hozzáérek valakihez, az rámförmed, az anyukámmal kezdi már, holott csak hozzáértem, még meg se löktem, mert nem száguldunk olyan nagyon és amikor megfordul, meglátja a botot, akkor jaj, ne haragudjon, nem láttam. Hát én se. De ezzel az a gondom, hogy ne a botomhoz legyen udvarias, ha egymás között nem tudnak normálisan kommunikálni, meg normál ember módjára viselkedni, engem ez nem érdekel, akkor tőlem ne kérjen elnézést.” – említ Kriszta egy példát.
Nem szeretik a másik végletet sem, nem egyenrangúak a látókkal, nem tudnak mindent megcsinálni, szükségük van segítségre. „Az jó, ha az ember tudja a saját képességeit meg azt is, hogy azért a korlát az nem cérnaszál. Sokszor van olyan túlkapások is, hogy én vakon mindent megcsinálok és akkor festek, hegyet mászok, korcsolyázok. Az a baj, hogy a média ezeket kapja fel. Én elindítottam már egy teherautót, mégsem mentem el vele a TV-be, mert másnap valószínűleg a fél vak társadalmat a segítség az utcán arról kérdezi, hogy te is tudsz-e autót vezetni. Poénnak jó, csak attól még egyedül lehet, hogy nem fogsz tudni magadnak egy szelet kenyeret egyenesen levágni. Az pedig nem izgalmas, hogy te lemész egyedül vásárolni. Pedig ezek fontosabb és szükségesebb dolgok.” – mondja el Kriszta.

Szerelem
A látogatónaplóban a sok tetszés- és köszönetnyilvánítás között feltűnik egy bejegyzés: „…ép látással rendelkező lány vagyok, a párom vak, lassan két éve, hogy együtt vagyunk. Nyáron lesz az esküvőnk. Tudjátok, a boldogság nemcsak fehér lovon érkezhet, hanem fehér bottal is.” Veronika és Zsolt története egy dologban tér el az átlagostól, Zsolt nem lát.
Veronika a főiskolán ismerte meg Zsoltot, már az első évtől jó barátok voltak. „Két éve nyáron nála, Kaposváron voltam nyári gyakorlaton. Egy hétig együtt voltunk napi 24 órában és napról napra közelebb éreztem magamhoz. Régebben váltig állítottam, hogy jó-jó a barátom, de többre nem lennék képes. A nyár végét is együtt töltöttük, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy fülig szerelmés vagyok ebbe a kedves fiúba, és nem érdekelt, hogy vak.” Veronika környezete – főleg a családja – azonban sokkal nehezebben fogadta el a választottját, különösen azt a tényt, hogy eljegyezték egymást. „A környezetem állandóan le akart beszélni róla, hogy én nem lehetek egy vakkal boldog sosem. A családom nagyon kemény dió volt, a két bátyám még mindig nem hajlandóak beszélni erről. Nem tudják elképzelni, mi lehet jó egy vakkal, de már nem érdekel. Az eljegyzésemhez sem gratuláltak. Nem mondom, hogy nem fáj, de nem erőszakoskodhatok. Már csak azzal törődünk, hogy óvjuk a kapcsolatunkat.” Veronika Zsolttal való kapcsolata előtt egy 25 fős baráti társaság tagja volt, ebből mára csak egy ember maradt, a többiek hátat fordítottak neki.
Veronika szülei is csak nehezen barátkoztak meg a gondolattal, hogy a lányuk vőlegénye vak. „A szüleimnek nagyon nehéz volt elfogadni, hogy Zsolt már nemcsak a barátom. Jó fél évig dobálták a fejemhez az ellenérveket, hogy miért szakítsak vele, aztán egyszer csak elkezdtek érdeklődni. Kezdték elismerni, hogy vakon is van élet. A szüleim most már nagyon megszerették Zsoltot és ragaszkodnak hozzá, igyekszünk minél több közös programot tervezni, a közös ebédek jól szoktak sikerülni, ilyenkor mindig Zsolt főz.”
Veronikának nagyon nehéz volt feldolgoznia a családja, környezete elutasító hozzáállását. „Sajnáltam Zsoltit és szégyelltem a családomat, amiért így viselkednek azzal az emberrel, akit a legjobban szeretek. Ő mindig nyugtatgatott, hogy nem ez az első, hogy ilyet tapasztal, majd lesz jobb, de tudtam, hogy fáj egy kicsit neki és ezt nem lehet megszokni Mindig tartottuk egymásban a lelket, majd csak abbahagyják. Sőt, úgy érzem, ettől csak jobban összekovácsolódtunk. A szüleim nagyon nehéz feladat voltak, de aztán megtanultam, hogy nekem csak az a dolgom hogy szeressem Zsoltot és boldog legyek vele, és akkor ők is látni fogják, hogy nekem jó, nekik meg úgyis ez a legfontosabb.”
A környezetével ellentétben Veronikának nem jelentett akadályt Zsolt vaksága, együtt tud ezzel élni a mindennapokban, bizakodóan tekint közös jövőjük felé. „Gyakorlatilag kialakult, hogy kinek mi a feladat, meddig tart az a határ, amikor már nem segíthetek, mert úgy jönne le, hogy ő nem képes rá, pedig igen. Annyival van több dolgom, hogy semmit nem hagyok elől, nincs annyi törékeny dolog a lakásban és tiszteletben tartom az ő területét. Megpróbálom a minimumra csökkenteni azokat a szituációkat, ahol azt kéne éreznie, hogy ő fogyatékos. A szeretet csodákra képes, és persze a türelem. Az életünket úgy tervezzük, mint bárki más. Szeretnénk két kisbabát, ha fiú lesz, az apukája nevét kapja, ha lány, akkor Flóra, Jázmin lesz. Szeretnénk továbbtanulni. Zsolt szokott viccelődni azzal, hogy a szerelem nemcsak fehér lovon, hanem fehér bottal is érkezhet. Ez azóta szállóigévé vált.”

Humor
A Vakrepülés Egyesület készülő új bemutatója Peter Shaffer Black Comedy-je. A darab elején kimegy az áram, nekem egyértelmű, hogy majd sötétben adják elő a vígjátékot, nekik egyértelmű, hogy világosban.
A darab rendezője, Almási-Tóth András egy barátja révén került kapcsolatba a társulattal, mindenképpen vidám hangvételű darabot szeretett volna rendezni velük, de az előadás kicsit túl is mutat ezen. „Mikor megismerkedtünk, szépen lassan kirajzolódott, hogy akkor hozzunk létre egy előadást, még nem tudtam mit, csak azt, hogy arról a fajta elfogadásról szóljon, ami nekem is nagy élmény volt velük kapcsolatban, hogy itt nagyon vidám, kedves, helyes emberek vannak, akik ugyanúgy élnek, mint bármelyikünk, csak van ez a hiányosság az életükben, hogy ők nem látnak. De ettől még ugyanúgy léteznek, ugyanúgy bonyolítják az életüket, amiről szerintem az átlagembernek van egy egészen más képe. Hogy mondjuk egy vak ember nem élvezi úgy az életét, nincsenek meg azok az örömei, és ez nem igaz. Így jutott eszembe a Black Comedy, ezt a darabot sosem tudják színházban rendesen eljátszani, mert világosban kell eljátszani hogy sötét van, és ez nagyon nehéz a színészeknek. Most furcsa csavarral a vakok játsszák el, hogy ők látó emberek, csak egy olyan szituációban vannak, amikor nem lehet látni semmit. Én ezt így gondoltam, hogy az egész előadás valahogy arról szóljon, hogy ők ugyanolyanok, mint mi, és mi is kerülhetünk olyan szituációba, amikor nem tudjuk használni azokat az érzékelési csatornáinkat, amikre olyan büszkék vagyunk, és ők is kerülhetnek olyan szituációba, amikor teljesen egyenrangúak velünk.”
A társulatnak jó alkalom ez a bemutató arra is, hogy világosban is megmutathassák magukat, bizonyíthassanak színészként is. „Most megméretjük magunkat. Ebben a világosban zajló darabban ha valamit rosszul csinálunk, akkor a közönség azt látja, nem tudunk elbújni a sötétség leple mögött. Ez benne a lényeg, kicsit továbbfejlesztjük magunkat. Nagyon jók ezek a sötétes darabok, de egy vak emberben ne csak azt lássák, hogy igen, mert vak, hanem hogy tudunk játszani, énekelni. Ezzel egy kicsit talán tüntetni is szeretnénk.” – mondja el Zsolt az új darab kapcsán.
Almási-Tóth András rendezőként még nem dolgozott vakokkal, néhány dolgot át kellett értékelnie a próbák folyamán. „Először elkezdtem helyzetgyakorlatokat csinálni velük, alapfeladat, hogy játszd el, hogy belépsz egy szobába, ami egyszerű, de a színészet felé közeledve csomó kérdést fel kell tenni: honnan jövök, hova megyek, miért lépek be, mi a célom, van-e fény a szobában. Ha az üres térben azt mondom egy színésznek, hogy játszd el, hogy belépsz egy szobába, akkor ezt az összes körülményt neki kell eldönteni. Mikor ezt velük csináltam, akkor ugyanezt a kérdést tettem fel: milyen kérdéseknek kell felmerülni bennetek, ha azt mondom, hogy itt az üres térben játszd el, hogy belépsz egy szobába. És akkor azt mondták, a legfontosabb, hogy van-e küszöb. Ez annyira csodálatos, mert ez nem azt mutatja, hogy a valóságnak egy szegmensét fogják ők fel, hanem csak más irányultságban fogják fel a valóságot. Színészileg is velük ezért nagyon érdekes dolgozni, mert ők teljesen más oldalról közelítenek meg mindent. De ugyanolyan jókedvűen, életvidáman. Nekem nagyon felszabadító velük lenni, mert annyira máshogy dolgozzák fel a valóságot. Velük a próba soha nem fárasztó, mert egy felfedezéssorozat az egész. Egy más dimenzióban kell elkezdeni gondolkozni ugyanarról a színházról, más instrukciókat kell adni, más közegből kell kiindulni. Ez nagyon jó, hogy más dolgok felé nyílik ki az ember gondolkozása. Például a térhasználat az nem egy objektív tér, amit berendez az ember, nekik mindannyiuknak van egy saját tere, ahogy ők felfogják a teret, mivel nincs egy objektivitás, hogy látom a teret. A térkezelést egész más alapokról fogják fel. Például nem tudom azt mondani, hogy most fordulj felé, mert hogyha ő éppen nem szólal meg, akkor nincs felé, ez az irány nem létezik. Az a tér akkor nyílik meg, amikor megszólal a másik. Viszont nagyon furcsa, hogy amikor azt kell játszani, hogy nem látnak, azt nem tudják.”
Eljátszani a nem látást a legnagyobb kihívás színészileg a darabban a szereplőknek. „Valamennyire attól félünk, nehogy túljátsszuk magunkat, nekünk itt nem a vakot kéne adni, hanem egy olyan látót, aki bénázik a sötétben. Nem szabad túl magabiztosnak lennünk, ha megtanulod hol vagy, akkor nem szabad jól mozognod sem, és önkéntelenül az ember már pont odanyúl, már pont odatalál.” – ad Zsolt magyarázatot a nehézségekre. „Mikor direkt azt kéne játszani, hogy nem tudod hova lépsz be, az számukra idegen, mert ők ezt tudják kezelni. Ettől nagyon furcsa, mikor egy színész azt játssza, hogy vak, mert egy vak tudja kezelni a saját életét és tudja kezelni a saját terét. Nekik ugyanúgy kell leábrázolni egy látót, aki nem lát, mint ahogy a látók szokták leábrázolni a vakot.” – teszi hozzá Almási-Tóth András.
Felmerül bennem a kérdés, szét lehet-e választani, hogy itt most egy amatőr színtársulat előadja a Black Comedy-t attól, hogy itt most vak szereplők játszanak. A rendező és a szereplők célja elsősorban egy jó előadást létrehozni, azt szeretnék, ha nem a vakság mércéjével mérnék meg őket. Almási-Tóth András erről így vélekedik: „Ha ez egyszer elkészül, én nem úgy akarom reklámoztatni, hogy hú de érdekes, itt vakok játszanak, hanem itt egy színtársulat, ami konkrétan a Vakrepülés, amiben véletlenül vakok játszanak, előadják a Black Comedy-t. Ők ugyanolyan színészek, ha jók jók, ha rosszak rosszak. Ha jó lesz az előadás jó lesz, és akkor olyan jónak kell lennie, hogy mindegy legyen, hogy vakok játsszák vagy nem vakok, ha meg rossz, akkor úgyis rossz. Én nem azt akarom, hogy jó előadás legyen, mert vakok játsszák, hanem ez legyen egy jó előadás. Objektíven jó. Igazából az legyen a felfedezés, hogy ugyanolyanok, mint mi. Ez egy téves elképzelés, ez a szegény vak. Csináljunk egy jó előadást, érezzük magunkat mi jól, szórakozzanak a nézők, és akkor majd mindenki eldöntheti ennek a morális ítéletét, hogy ez micsoda.” „Sokszor esnek az emberek abba a hibába, hogy mindenre azt mondják, hogy ez gyönyörű, ez csodálatos, ahhoz képest, hogy vak. Ne ahhoz képest mérjük.” – fogalmazza meg Kriszta.
A humorérzékük, a jókedvük volt az egyik legnagyobb élményem a Vakrepülés társulattal kapcsolatban, amikor az Áramszüneten illetve a beszélgetésünk kapcsán egy kis időt velük tölthettem. Éppen ezért örülök, hogy legközelebb egy vígjátékban láthatjuk majd őket, hogy nem félnek magukat megmutatni, hogy újra és újra bebizonyítják, hogy nem akarnak azonosulni a róluk uralkodó elképzelésekkel. Nem akarnak magukba roskadni, elbújni, csökkentett üzemmódban élni az életük. Fiatalok, tele vannak tervekkel, optimisták és igen, nem látnak.