Fejléc kép
Láthatatlan játék a sötétben
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

Élménymorzsák – Vakrepülés Színtársulat: Az éjszaka tapintása

Október 30-án ismét barangolhattak az éjszakában az érzékenyítőkalandra vágyó látogatók. Még ezt megelőzően előtt jelent meg egy cikkem kedvcsináló gyanánt
a saját élményeimről az előadás az apropóján, melyet alább Önökkel is megosztok, tartsanak velem! Egy mediterrán öböl ízeinek, illatainak és hangjainak
kavalkádjában félretehetjük egy órára a mindennapjainkat meghatározó és erősen behatároló vizualitást.

Tegnap este a Vakrepülés Színtársulat, Az éjszaka tapintása c. előadásán jártunk Eszterrel és Danival. Az eredeti művet Donáti István írta, a rendező,
Sallai Zoltán. A Vakrep egy különleges formáció jobbára vak színészekkel, minden előadás interaktív érzékenyítés, ahol a nézők ezúttal kivételesen hallgatók,
szagolók, tapintók és ízlelők, mert látnivaló az nem sok van, egészen az előadás zárópillanatáig, amikor is a társulat tagjai “felfedik” magukat, mielőtt
levonulnak a színpadról.

A vakrepülés tehát sötétben zajlik, valóban teljes sötétben, sehol egy kósza pislák, s hogy ez így is maradjon, kikapcsoltatnak velünk minden kütyüt, aminek
fénye van, csalni nem ér. Törökülésben, de legalábbis felhúzott lábakkal ülünk a földön, párnákon, amiket gumimadzagokkal kell magunkra erősíteni. Meglepő
módon a vizualitás teljes hiánya, csak az első öt percben nyomasztó, addig Daniba karolok. Az előadás kezdete előtt van egy “próbarepülés”, akinek túl
megterhelő a sötétség, elhagyhatja a termet. Mindenki marad, nem csoda, izgalmas kalandnak ígérkezik ez a “négypróba”, látás nélkül. Rövidesen megszólal
(talán) jobbra tőlem két szereplő, Rita (Simon Rita) és barátnője, Mariann (Hényel Annamária). Az irányérzékem kicsit bizonytalanabbul működik, de ösztönösen
a hang felé fordulok, legalábbis azt hiszem. A teremnek elég intenzív az akusztikája, úgyhogy nem tudom teljes biztonsággal megállapítani, honnan beszélnek.

 

Rövidesen egy “buszon” találjuk magunkat, Görögországba tartunk, az ellátás része egy kis sütemény és üdítő, előbbit azonnal felismerem (de nem mondom
meg, legyen meglepetés, ha elmentek megtapasztalni a kalandot), az üdítőt pedig olyan gyorsan megiszom, hogy észre se veszem, mit ittam, hoppá! Mögöttem
egy hölgy sokat kínlódik, hogy megtalálja a szívószál hegyével a kis kétdecis dobozon a még kisebb befóliázott lukacskát, de végül csak sikerül. A dobozokat
Laci (Nagy László) szedi össze, aki légiutas-kísérőnk és idegenvezetőnk egy személyben – a feladat adott, találj bele a szemeteszsákba és közben ne gáncsold
ki a sötétben az úriembert, aki épp úgy nem lát, mint te.

Megérkezvén úticélunkhoz egy utcai búcsú forgatagába kerülünk, “idegenvezetőnk” indítványozza, hogy táncoljunk egyet, mindenki feláll a sötétben és bizonytalanul
lépegetünk erre-arra. Mellettünk egy kötél feszül ki a terem széltében, aki igényli, irányzék gyanánt megfoghatja. Egy hölgy a kezem ügyében nem találja
a “kapaszkodót”, a hangja alapján megtippelem hol lehet a keze és arra mozdítom a kötelet. Ő nem veszi észre, hogy segítséggel, de megtalálja és elkapja.
Mindenféle hangokat hallunk, ami egy utcabálon nem szokatlan, de azért így vakon, nem túl megnyugtató. Minden egyes petárdadurranásnál összerezzenek, mondjuk
tény, hogy én amúgy is frászt kapok a hirtelen zajoktól. Hátulról átölelem Danit, “biztonságban vagyok”. Mikor “kitáncoltuk” magunkat kicsit ügyetlenkedve
leülünk, mindegy hova, a hátsónkon még mindig ott van a párna, a többi részletkérdés. (Csak az előadás után – mikor felgyúlnak a fények – döbbenünk rá,
hogy mennyire szétzilálódott az eredeti “ülésrend”, pedig úgy tűnt, alig mozdultunk el “tánc” közben.)

Megy tovább az előadás, egy, a főszereplő Péter (Pál Zsolt, “Pille”) és csábítója, Kalliopi (Máj Kriszta) között lezajló romantikus jelenetet hallgatva,
nyúlnék Dani felé, de egy idegen vállat találok meg, a formájából ítélve női váll, már csak azért sem lehet Danié, mert a ruha tapintása is ismeretlen.
Dani észreveszi, hogy őt keresem és megérint. Ahogy megsimítom a kezét, az első röpke gondolatom, ha én eltévedtem, talán ez a kéz is eltévedt, de aztán
megérzem az összetéveszthetetlen gyűrűt az úján, tehát jó kéz van jó helyen. 🙂 Odasúgom Daninak, hogy az előbb letapiztam valakit, ő meg – a hangjából
ítélve – mosolyogva visszasúgja, hogy igen, Esztert, hála az Égnek! 🙂 Közben a színpadon a mi pálinkánknak megfelelő, autentikus görög italt – úzót –
bontanak, ánizs illat lengi be a teret (gyengébbek kedvéért: Negro), ami egy kellemetlen pillanatig a fájdalomcsillapító illatát és ízét is eszembe juttatja,
amit néhanapján szedek.

Az előadás zárásaként a sziklaszirten álló főszereplőt képzelhetjük el, a tenger hullámai csapdossák a sziklafalat, közben a víz egy csillaggal (Borics
Nikolett) beszélget. A csillag arról kérdezi a tengert, hogy milyen, ha valaki nem látja a fényt, a beszélgetés amolyan tanmese. Számomra a konklúziónak
ez a fajta kihangsúlyozása kicsit szájbarágósnak hatott, hiszen megtapasztaltuk, így mindenki magának tette egyértelművé, hogy látás nélkül is lehet élni,
de valahol érthető a didaktikus jelleg, mert ez kicsit minden érzékenyítésre jellemző. Az előadásnak megvannak az apróbb hiányosságai, leginkább talán
a színészi játék terén, de ezek teljes mértékben megbocsáthatóak, tekintve, hogy amatőr színtársulatról beszélünk, akik ráadásul mindent önerőből tartanak
fenn.

Nagyon nagy élmény volt, mindenkinek érdemes megtapasztalnia, részemről biztos, hogy a többi előadásra is elmegyek!

S. Tóth Erika – audio narrátor (2017. október)