Filó Vera: Találkozásom a vakokkal – egy vak színházi csoport életéből

A hozzájuk vezető út csupa izgalom volt. Na nem metaforikusan, mert – nem tudom, hogy a többi embernek igen-e, nem-e, de – nekem megvan a speciális viszonyom a vaksághoz, viszont nem volt meg a vakokhoz, akkor még, mikor, mondom, feléjük igyekeztem. Mentem, közeledtem, és tulajdonképpen örültem. Nem tudom minek, de örültem. Nem fokozódó izgalommal, hanem csak úgy, stagnáltan. Megint szembesülhetek magammal – talán ennek. Egy újabb kihívás – inkább ennek. Aztán odaértem, beléptem az Ajtósi Dürer úti Vakodába, és ott voltak. Nem mindenki, még csak páran a csoportból, és én továbbra is örültem, ugyan örömöm elmozdult: kitágult, és lett benne megilletődés (szépnek láttam őket, a szemüket), bizonytalanság (csak a hangomat hallják, és akkor… hogy is…), önbizalomhiány (kicsi vagyok, na nem a méretre értem, habár arra is érthetném, ezt nem látják, mindegy, hanem kicsi: bővebb értelemben, kicsi hozzájuk képest). Aztán bemutatkoztunk, röhögcséltünk (erről bővebben később) beszéltem, beszéltek, aztán olyan órafélét is tartottam, csak néha volt fura, mikor beugrott/bevillant/vagy nem tudom hogy mondjam, hogy én ránézek valamelyikükre, és az nem úgy néz vissza, ahogy megszoktam, mert nem lát, de visszanéz; nagyon könnyen megszoktam. Lehet, hogy furán hangzik, de természetes lett, hogy ők nem látnak. Ennyi, ilyen is van, és kész. Ez egy állapot. Nekik ez az állapotuk. Ez így már egy természetes állapot. Sok természetes állapot van. Erről ennyit, az biztos, hogy ők – ha esetleg megkérdezik őket, akkor – az én előbbi igyekezetemnél sokkal okosabban tudnak beszélni róla, a vakság állapotáról, egyáltalán, tudnak beszélni róla, sőt, igencsak ki tudják csavarni a dolgokat, mondom, röhögcséltünk, de mondom, erről később. Mindig rájuk csodálkozom. Hogy mennyire józanok. Hogy milyen tisztán látják a világot. Hogy mennyire pontosan meg tudják fogalmazni – amit akarnak, sőt: amit akarok! J Lényeg, hogy odaértem, bemutatkoztam, beszéltem, beszéltek, ugye röhögcséltünk, és körülbelül egy óra elteltével teljesen közéjük valónak éreztem magam. Jó, lehet, hogy nem volt egy óra, de annyira irreálisnak tűnik nekem pár percet mondani. Alapjait tekintve persze, pár perc, de teljességében, és így időtávlatban, úgy emlékszem, kellett az az egy óra. Ja és (végre rátérhetek) volt még egy dolog, ami megkönnyítette a beilleszkedést. Hogy viccelődősek. Mondom: röhögcséltünk. Sokat. Mindig. Valahogy velük mindig lehetett. Van humoruk, nevetnek. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a legvidámabb embereket ismertem meg bennük. Lazák, ugyanakkor lelkiismeretesek. Röhögcséltünk, de a keményebb meneteket is végig lehetett velük csinálni. Mert komolyak is, és kitartóak is. És vaj szívük van. Mikor teljesen nyilvánvaló volt, hogy Zoli (a csoport létrehozója; róla később) és én (rólunk később) nem fogunk tudni együtt dolgozni még egy produkció erejéig sem, akkor – egymással szemben – tulajdonképpen mindkettőnket védtek; legalábbis nem szidalmaztak. Mondom, vaj szívük van? Visszatérve, én amúgy is sokat nevetek, de keddenként, mikor mentem hozzájuk, mindig nevettem. Ha rossz kedvem volt – nem mondtam persze -, de mindig erőt öntöttek belém. És ez a másik legfontosabb. Volt úgy, hogy nem volt kedvem menni, mert nem volt kedvem órát tartani (nem miattuk, magam miatt), persze mindig elmentem, és ők kivétel nélkül erőt öntöttek belém. Nem tudatosan, mert mondom, nem tálaltam különösebben, hogy nincs jó kedvem, és mégis. Lehet, hogy meg lehet elmésen magyarázni ezt, én ne tudom. Szerintem ez olyan aura-kérdés. Nekik ilyen. Hogy én minden kedden teljesen eufórikusan mentem haza. Tőlük, hogy újra kedd legyen. (Aztán a kedd után rögtön szerda lett, és lett csüt., pént., stb. – az biztos, hogy bennem nincs annyi kitartás, mint bennük, dehát ez meg olyan emberi-kérdés. ) A dolog mára már mondjuk kellemesen letisztult oldalát nézve, én a Pesti Estben megjelenő apróhirdetés alapján találkoztam 1998-ban Sallai Zoltánnal, akinek a vak-színjátszókör a fejéből kipattant. Találkoztunk, jó találkozás volt, és elkezdtünk dolgozni. Én beszédtechnikát, és tréningeket tartottam, ő pedig megpróbált valami darabot szerezni, amit a vakok majd az ő rendezésében fognak előadni – teljesen sötétben. Itt rögtön elvált a vak-színjátszóról való elképzelésünk – én világosban gondoltam az egészet. Azért tartottam tovább az órákat, Zoli pedig kereste a darabot. Addig nem volt baj, amíg meg nem találta. Én ekkor eljöttem a színjátszóból, meglehetősen sután, és meglehetősen cserbenhagyva a vakokat. 2000 végén hívott vissza Zoli, illetve inkább a vakok. Még mindig ugyanazt a darabot próbálták, egyet nyeltem csak, és elkezdtem játékos beszédtechnika-órákat tartani, ám hátsó szándékom volt, hogy kijavítom a darabot. A vakokkal együtt gondoltam ezt. Ki is javítottam, de a darab szerzője nem értett egyet az általam javasolt javításokkal. Se vele, se az időközben fáradni kezdő, ezért hezitáló Zolival nem lehetett kommunikálni, és sajnos a vakokkal sem tudtam közvetlenül a darabra koncentráltan előre haladni – cserbenhagyott a találékonyságom. Ugyanis én javítgathatok, de szó elszáll, írás megmarad, időigényes, és sok munkával járó dolog egy „látó” szöveget áttenni Braille-írásba. Miután kb. leszögeztem, hogy kb. kudarcot vallottam mind a darabbal, mind a darab szerzőjével kapcsoltban (akit képtelen voltam felhívni, hogy legalább egyszer jöjjön el egy órára, egyszer találkozzon szemtől-szembe a vakokkal – kinek-kinek fantáziájára bízom, nem szeretném részletezni, hogy miért, hiszen valószínű, hogy a vakok játéka és Zoli rendezése kisimítja amit ki kell) egy célom volt már csak, rávenni Zolit – aki ki akart időközben szállni az egészből – hogy fejezze be a darabot. Mikor ezt a visszaemlékezést írom, én már megint nem járok keddenként a vakokhoz, hiszen ez utóbbi célom sikerült, Zoli visszament, (a darab maradt) én pedig (makacs, önfejű) eljöttem. Pár hét van még hátra a bemutatóig. És én ennek rettenetesen örülök. Zoli béke-emilt küldött, tehát nem haragszom rá. Egész egyszerűen nem tudtunk együtt dolgozni, és kész. A vakok mind a kettőnkkel tudtak. Szerintem ez is egy árulkodó jel róluk. Pozitív.