Icsszem – Szerepcserés Vakrepülés (2005-04-08.)

Április 8-án a budapesti Akácos Udvarba különleges színházi estére hívták mindazokat, akik négy órára szerették volna kipróbálni, milyen lehet fények nélkül,
vakon élni egy olyan világban, ahol csak az illatok, a hang és a tapintás ad információkat az embernek. Az esemény fővédnöke és díszvendége Göncz Kinga
miniszter volt.

Az akácfa utcai ház labirintusrendszerébe nem szűrődik be még sejtelmes fény sem. Amikor hátunk mögött lehull a vastag függöny, magunkra maradunk. Első
érzés a félelem. A félelem attól, hogy megbotlunk a lépcsőn, hogy falnak ütközünk, hogy elveszünk a sötétségben. Szerencsére vannak segítők: azok a nem
látó fiatalok, akik megszervezték ezt az estét, magabiztosan mozognak itt lent. Fogják a kezünket, vezetnek egyik programról a másikra.
Van itt ügyességi játék geometrikus formákkal, kipróbálható a vakoknak kifejlesztett dobókocka és kártya, fejleszthetjük tér- és súlyérzékelésünket, aki
pedig erre vágyik, annak hátát illatos olajokkal masszírozzák. Miközben élvezem a finom mozdulatokat, megtudom, hogy masszőrünk a munka mellett iskolába
jár, most szerez éppen diplomát.
Arrébb egy szőnyegen játék folyik. Ezt sem látjuk, csak érezzük, hogy itt puhább a talaj. A gyerekek cipőt fűznek a sötétben, a lányok ágyneműt húznak.
Hétköznapian egyszerű, most mégis nehéz percek.
Egy hódmezővásárhelyi informatikus bemutatja nekünk a vakoknak kifejlesztett számítógépes szoftvert, amit ki is próbálhatunk. Furcsa hallani a beszélő billentyűket,
még furcsább visszahallgatni, amit tapogatózva írunk a klaviatúrán. Ami nekünk játék, nekik, vakoknak esély a teljes életre. Segítőnk, aki nem látókat
oktat számítógépes ismeretekre, elmeséli, hogy a nála végzettek közül milyen sokan jutottak komoly megbízásokhoz.
Ahogy telik az idő, megéhezünk. A pult, a szendvicsillat elárulja, hogy a büféhez jutottunk. A dobozos üdítő, a szendvics összesen 100 forint, de nem is
az ár a lényeg. Próbálják csak ki: nem is olyan egyszerű az ételről lehántani a fóliát, a dobozos üdítő alufóliás lyukacskáját pedig percekig keresem a
szívószállal. És fizetni sem könnyű! Először is: jobb, ha az ember vigyáz, hogy a pénztárcával együtt ne rántson ki a táskájából semmi mást, mert megkeresni
nem lenne könnyű. Amikor ez megvan, húznám elő a pénzt. Igen ám, de milyen pénzt? Fogalmam sincs róla, hogy ezres, ötezres vagy tízezres, amit kétségbeesve
megtapogatok.
„Nekünk sem könnyű – mondja a felszolgáló fiatalember -, látja nincs rajta Braille-írás”. Éppen ezért ezen az estén csak fémpénzzel lehet fizetni. A százast
még én is megtalálom, igaz, mellettem valaki, aki most jött haza külföldről, csak találgatja, hogy a kezébe akadt pénzdarab százas-e vagy euro.
Amikor kijövünk, szinte fáj, ahogy szemünkbe világít az udvar gyönge lámpája. Szoktatjuk szemünket a fényhez, ahogy mások is. Lábunk alatt nemcsak érezzük,
látjuk is a macskaköveket. Ránézünk a sarokban álló asztalra, a kényelmes padra, és elhatározzuk, hogy leülünk, egy kicsit még maradunk. A sötétség a mi
életünkből csak négy óra volt. De talán ezután másképpen viszonyulunk azokhoz, akiknek ez a mindennapi valóság.