Fejléc kép
Láthatatlan játék a sötétben
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

Kempf Zita: Nekünk az arc nem sokat jelent (MANCS, 2001-10-11)




Dunaveczki Leona és Máj Krisztina, a Vakrepülés Színtársulat tagjai

A mi százszor
feltett kérdéseink nekik nem kérdések, mégis mérhetetlen türelemmel
válaszolgatnak. Kiderül, a türelem is csak nekünk az, részükről őszinte
kíváncsiság századszorra is.

Dunaveczki
Leona: Nem szabad egy látótól elvárni olyat, amit nem tanítottak neki.
Én mindig mondom, hogy elnézést, ne a botos kezem fogja meg.

Máj Krisztina:
Lehet, hogy először otthagy valamit az útban vagy nem jól segít, aki
nem tudja, hogy kell velünk bánni. Nekünk kell megtanítani, hogyan tud
hasznosan segíteni. Ha éreztetnénk, hogy nem jól segít, akkor máskor
nem mer megszólítani. Ezt nem engedhetjük meg magunknak, a többiek
miatt sem. A segítésnek van egy másik terhes formája, az elkényeztető.
Van egy jó mondat: Tegyünk meg mindent érte, de ne tegyünk meg semmit
helyette. Ez a lényeg.

Magyar
Narancs: A teljes önállóság lenne a cél?

DL: Muszáj
másokra támaszkodnunk, de amennyire lehet, ki kell szélesíteni a
határainkat, hogy az egész életteret be tudjuk járni, nem szabad előre
leszűkíteni a lehetőségeket.

MK: Azért nem jó
kockáztatni a kudarcot. Olyasmire nem szabad vállalkozni, ami úgysem
menne. Nem azért, mert én nem vagyok képes rá, hanem mert azt vakon
egyszerűen nem lehet megcsinálni. Lehet hallani szenzációhajhász
esetekről, például, hogy egy vak fest…

DL: Ez igen
rossz példa volt, Kriszta, mert vasárnap készítettem egy rajzot, épp
nálam van. Régen nagyon szerettem rajzolni, szerettem a színeket.


MN: Ezek
szerint gyerekként még láttál.

DL: Nem túl
sokat, mert gyengénlátó voltam, tizenhárom éves koromig vannak látós
élményeim. Addig azért írni, olvasni, közlekedni tudtam, most már csak
halványan látom a fényeket. Régóta romlik a látásom, lassan, nagyon
lassan, olyan, mintha nem is történne semmi. Azt mondták, hogy egy-két
év a teljes vakságig, annál, úgy látszik, tovább tart.

MN: Hogyan
készül akkor egy kép?

DL: Szerencsére
találtunk kellően rossz minőségű zsírkrétát, jó érdesen rajzol, ezért
érzem, hol van már befestve, hol nincs. Olyan rajzot csinálok, ahol a
színek egymásba folynak, csak satírozni kell. Esetleg meg tudom
mutatni. Most elárultam magam, de általában nem mondom meg előre, hogy
az enyém, mert fennáll a veszélye, hogy azt mondják: szép, ahhoz
képest, hogy nem lát…

MN: Ezerféle
színű, naplementének látom, hegyekkel a közepén. A te fejedben milyen
ez a kép?

DL: Nem látom,
mit csináltam, csak sötétebb meg világosabb foltokban, de képzeletben
összerakom. Tudom, milyen színeket használtam, mert elkülönítve tartom
a krétákat. Van, aki víznek nézi, van, aki sivatagnak vagy földnek. Én
mezőt akartam, és azt gondoltam, ha kékkel rámegyek a sárgára, az zöld
lesz, de végül állítólag kék lett, mert a kék erősebben fogott,
mindegy.

MN: Kriszta,
neked furcsa, hogy Leona fest?

MK: Nem, mivel
régről vannak vizuális élményei. Én sosem láttam naplementét, azt nem
mondom, hogy sosem fogok, ki tudja… Úgymond született vak vagyok, bár
nem vakon születtem, tipikus inkubátoros történet. Azért van képzetem
mindenről. Nekem nem a látvány okoz meghittség- vagy nyugalomérzést,
hanem az, ha olyan ember mellett állok, aki nézi a lemenő napot.
Nyilván valami nagyon patetikus dolog lehet. Annyi előnyöm van a teljes
vakokkal szemben, hogy fényt látok; ha azt mondják, sötét vagy világos,
legalább azt értem.

DL: Várj csak,
nemrég kaptam ajándékba ezt az üveglapot, ezen keresztül, ha a fénybe
tartom, látok piros fényt és sárgát, próbáld ki.

MK: Színeket
úgyse látok.

DL: Hátha…
Próbáld ki!

MK: Rá van
karcolva valami…

MN: Egy virág
van ráfestve.

DL: Kicsit
átlátszó, de más fénnyel. Váltogasd! Vedd el a szemedtől, meg rakd
vissza!

MK: A fény
erősebb, ha elveszem, így meg gyengébb, de ez minden. Nem, nem megy,
tessék.

MN: Kriszta,
szép a fülbevalód. Milyen ékszereket, ruhákat hordasz szívesen?


MK: Attól még,
hogy én nem látok senkit, engem látnak. Olyan színt nem vagyok hajlandó
felvenni, amitől idegenkedem, például ilyen a lila, a rózsaszín.
Valahogy hangzásukban nem szimpatikusak. Soha nem vásárolnék egyedül –
mondd, Leona, ha nincs igazam – mert még rám sóznak valamit, meg
fogalmam sincs róla, hogy mi áll jól. Amúgy csak annak lehet hinni, aki
kérdezés nélkül mondja, hogy valami jól néz ki. Az emberek vannak olyan
óvatosak, hogy a dicséretet osztogatják, de ha valami nem tetszik,
inkább hallgatnak. Abból tudom, hogy azt nem kellene felvenni.


MN:
Odafigyelsz rá, hogy menjen egymáshoz a nadrág, a pulóver?


MK: Persze.
Megjegyzem, hogy melyikre mondták, hogy kék, sötétkék, ha több egyforma
anyagú van, azt minden alkalommal meg kell kérdezni vagy külön kell
tartani.

MN: Most
milyen ruhában vagy?

MK: Fekete a
cipőm, a nadrágom is egészen sötét, majdnem fekete, aztán egy nagyon
mélykék pulcsi, szórt mintával.

MN: Feketének
mondtam volna, de tényleg sötétkék közelről.

MK: Tudom,
mindenki feketének nézi.

DL: Az én cipőm
fekete, a nadrágom is, a pólóm… hát, csíkos, de hogy milyen csík, azt
már elfelejtettem. Nem szeretek túl nőies lenni, inkább sportosat
hordok az utcán is, meg amikor biciklizek.

MN: Hogyan?

DL: Szeretek,
persze nem egyedül. A vőlegényem látó, kettőnk közül mégis én vagyok a
csavargósabb. Egyszer volt egy szerelmem, aki szintén nem lát, ő
kirándult meg vonatozott folyton, ha akkor nem szoktat rá, ma nem merek
sehova egyedül menni.

MN: A
színdarabotok eléri a célját? Megtudhatjuk, milyen az élet látás nélkül?


DL: Ez inkább
csak egy modell, mert a vak nem sötétet lát, hanem semmit. De valahogy
imitálni kellett.

MK: Tőlem
gyakran kérdezik: hogyan vagytok képesek tévét nézni? Talán erre ad
választ a darab. Megmutatja, hogyan lehet következtetni a külvilágra,
úgy átélni valamit, hogy a vizualitás ki van kapcsolva. Ami amúgy
szerintem nagyon sok energiát elvesz az embertől. Érdekes, hogy a nézők
mire használják, ami felszabadul. Mondják, hogy befelé fordulnak,
elkezdenek magukra figyelni. A szem nem minden. Ott van még az orr, a
fül, a kéz.

MN: Ott
voltam a bemutatón, és bizony igen küzdelmes este volt.

DL: Ezért kell a
próbasötétség, aki azt bírja, maradhat. Látó barátaim játékból el
szokták kérni a botot az utcán, becsukják a szemüket, de három percig
bírják, aztán kinyitják. Itt hiába.

MN: Sötétben
próbáltatok?

DL: Addig nem,
amíg a rendező és a segítője betanították a darabot, hiszen ők látók.
Először csak a szemét kötöttük be a próbaközönségnek, de azon át
lehetett látni, meg zavarta szegényeket. Aztán nem tudtuk megoldani,
hogy teljes sötétség legyen, folyton újabb fényforrások kerültek elő.
Először a nagyokat tüntettük el, ablak, ajtó, de még mindig szivárgott
innen-onnan. Le kellett ragasztani a villanykapcsolót is, mert ha
véletlenül valaki műsor közben hozzáér, tönkreteszi az egészet.


MN: Nem csak
színésznek kell lennetek, a nézőket is segítitek tájékozódni. Azt
gondolnánk, ehhez legalább tizenöt résztvevő kell.

MK: Hatan
csinálunk mindent, ott vagyunk a nézőtéren is. Nemcsak a szöveget
kellett betanulnunk, azt is, hogy mikor hol kell lennünk, és hogy a
többiek éppen melyik pontján vannak a teremnek.

MN: Számomra
a legzavaróbb az volt, hogy idegen emberek váratlanul hozzám érnek.


MK: Egyszer
segített valaki az utcán, megkérdezte, hogy megfoghatja-e a karom.
Szabadkozott, hogy azért kérdezi, nehogy molesztálásnak vegyem.
Mondtam, hogy meglehetősen nehezen tudna másképp segíteni, a póráz
jelenleg nincs nálam. Ezzel azt akarom mondani, hogy nekünk mást jelent
az érintés, arckifejezéseket is helyettesít. De oda kell figyelni, ha
látóval beszélünk, mert lehet, hogy neki az ilyen szoros kontaktus már
sok. Szokták kérdezni, nem akarom-e megfogni az arcukat, hogy tudjam,
milyen a külsejük. Leona, neked nem mondják?

DL: Szokták.

MK: De ez nem jó
gondolat, nekünk az arc nem sokat jelent. A kéz többet mond, nincs két
egyforma. Az arcokat látni biztosan egészen más, mint érinteni, mert
érintésre alig különböznek. Ha hozzányúlok valaki bőréhez, attól nem
tudom meg, milyenek a vonásai. A hang, az illat fontosabb, az
iskolámban például felismernek a diákok az illatomról.

DL: Amilyen erős
ez a parfüm…

MN: Nagyon
pontos a szervezés, de elég egy kis zavar, hogy a néző elveszítse a
türelmét. Van tervetek válsághelyzetre?

MK: Akinek épp
nincs jelenése, az sem pihen, hanem kéznél van, csak szólni kell.
Voltak is már ketten, akik ki akartak menni. Bárkit ki tudunk vezetni,
van annyi helyismeretünk.

DL: Ilyenkor
Zoli is figyel. (Sallai Zoltán rendező.) ´ persze nehezebben
tájékozódik, mint mi, sokszor fogalma sincs, hol van, mi szoktuk
vezetni őt. A látók elég ügyetlenek a sötétben. Nem úgy közlekednek,
mint mi, nem teszik maguk elé a kezüket, hanem széttárt karral mennek,
ami az útjukba kerül, azt leverik. Úgyhogy “el szoktuk szállásolni” a
rendezőt is meg az asszisztensét is hátra, hogy csak akkor mozduljanak
el onnan, ha nagyon muszáj. Egyszer még így is leborítottak egy egész
stóc műanyag széket.

MN: Hogy
érzik magukat a nézők?

DL: Olyanok,
mint a gyerekek, izgalmas nekik ez a szituáció. Nevetnek, bekiabálnak.
Sokszor nem figyelnek, mondhatom a monológomat. Előfordul, hogy
félreértik a mondanivalót. Misztifikálják a vakok lelkivilágát, előadás
után mondják, hogy ha ilyen, akkor nahát, mennyire gazdag, de szerintem
csak az élményt akarják így megköszönni. Az előadás nem azonos a “mi
világunkkal”, a vakoknak nincs külön világa.

Kempf
Zita

Copyright © MaNcs,
2001
Minden jog fenntartva.