Puska Tamás: Vakrepülés a Telekomnál (Teleportál – T-csoport honlapja, 2006-03-28)

Láttam már vak embert, s nem csak messziről. Láttam! Sőt, beszéltem is velük. Egy vagyok a kevés közül, aki minimális közösséget érzett valaha irántuk, csak mert volt néhány vak középiskolatársam a múltban. Lehetett, mert elvben működik azon oktatási rendszer, mely támogatja a „fogyatékosokat” (Istenem, de hülye szó), az „egészséges” emberek közé való beilleszkedésben.

És emlékszem, kezdetben sajnos az a természetes, hogy nehéz hozzájuk közeledni, mert mi van, ha azt hiszi, hogy csak azért…, miközben igen, azért is, puszta empátiából, míg felfedezésre kerül benne az ember, s ezáltal az, hogy semmi sajnálatra méltó nincs a mindennapjaikban, épp csak egy kis nehézség, mellyel meg lehet tanulni élni. Igen, és ők megtanulnak, segítség nélkül is elboldogulnak, ráhagyatva magukat más kifinomultabb érzékszerveikre. Teljes értékű emberek, akiknek ugyanúgy van humora, stílusa, érzései, vágyai, képzelgései… és még egy nyelvet is beszélünk!

Március 27-én egy lettem a 100 közül, aki a T-Család magenta-harcosaiból jegyet nyert a színházi világnap apropóján a Magyar Telekom Székház meghívásának eleget tévő Vakrepülés Színjátszó Egyesület társulatának előadására.
A produkció már a kezdetektől különlegesnek ígérkezett, mert tényként előre tudtuk, hogy a teljes sötétség leple alatt válunk aktív részeseivé egy vak-darabnak, melyre látóként lehetetlen felkészülni. Mese nincs, itt szemünk világától fosztanak majd meg, amire az életben, amúgy a legtöbbet támaszkodunk, vagyis ki leszünk szolgáltatva valami olyasminek, ami felett nincs hatalmunk.

A kérdésre, hogy „eljönnél-e velem vakrepülni?”, 5-ből 4 kollega határozott nemmel felelt. Semmi baj. Ez a tipikus reakció, s nem, „én (ellenben veled) nem félek”. Karon fogtuk hát egymást az ötödikkel, lepakoltuk a ruhatárban minden kütyünk (táska, brifkó, telefon, szemüveg, óra, fülbevaló stb.), s beléptünk a bútorzatától kiürített Tőlösi Konferencia terembe. A földön kötélvezette sorok, a sorokban ülőpárnák, az ülőpárnákon a már helyet foglalt kollégák. Akár a főiskolán, ZH-t megelőzőn, már csak az első sorokban szabadon – de jött a „hátsó sor előre!” vezénylet, tessék lelkesületlenek nektek taktika! Nem félünk. Mentálisan készültünk? Készültünk. Akkor kössük be öveinket (jelentése ez esetben, hogy kössük a hátsónkhoz a párnát), s várjuk nyugodtan az indulást.

A hangfalakból elhangzott az első figyelmeztetés, hogy még világosban tájoljuk be magunkat, jegyezzük meg hol a vészkijárat, bár a sötétségben elmerülés az önmagunkban való elmélyülést jelenti, de ettől még (vagy pont emiatt) lehet rázós.
Miként az első néhány perc, a megszokásig, a hatásvadász ijesztgetős elemek kiéléséig, az is volt. Kellemetlenebb már nem lesz, hittük, tudtuk, avagy kezdődjék az éjszaka tapintása, egy forgatókönyvében még jócskán erősíthető szerelmi történet, ahol a nyitókép, illetve nyitóhang, egy „elvesztettem, megkeresem, de megtalálom, s boldogan élek, mígnem” koncepciót sugallt. Sugallt, mert a látó Péter megkérte vak szerelme Réka kezét, aki ettől megijedt, visszautasította, így bánatában Péter a görögországi kolostorok felé vette az irányt, hogy ott találjon lelki békét, és szerzetesnek álljon. Na persze, majd biztos így lesz, gondoljuk, mikor az aggódó és szintén vak nővérke rögvest felfedezi eltűnését, kitalálja hova kelt útra öccse, értesíti mindkettőjük barátnője Rékát, majd együtt indulnak egy csoportos buszos utazás keretében a megkeresésére.

Igen, mi voltunk a csoport. Velük éreztük az ouzo, a fokhagymás hús és a tenger illatát, velük étkeztünk a buszon, Bródy Jánossal énekeltük Babits Mihály „Mindenik embernek a lelkében dal van” kezdetű versét, velük táncoltunk egy szerbiai búcsúban, s velük ültünk egy sziklaperemre, mint a madarak, összekuporodva, s kavicsokat szorongatva – a boldogság várható beálltáig.
Végezetül gyertyafények gyúltak, és a hangokhoz vak színészek arcai kapcsolódtak, meg a kiérdemelt vastaps.

Az élményt köszönjük, még most is kezemben a kavics.

Puska Tamás