Fejléc kép
Láthatatlan játék a sötétben
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

Scipiades Erzsébet: Különös történetek – Az éjszaka tapintása (Magyar Hírlap, 2001. július 14. szombat)

A vakszínházban teljes a sötétség. A nézők fenekükhöz rögzített párnákkal ülnek, táncolnak vagy esznek.
Évekkel ezelőtt Sallai Zoltán orosz-francia szakos tanár, a budapesti Rosszijszkij Kurier munkatársa betévedt egy kiállításra. A Láthatatlanra, ahol teljes volt a sötétség, s ahol a többi látogatóval együtt azt élhette át, milyenek a vakok mindennapjai. Hetekig a kiállítás hatása alatt állt, aztán találkozott egy argentin lánnyal, aki arról mesélt, hogy kint Argentínában egyszer elment a vakszínházba. Ahol teljes a sötétség, ahol vakok játszanak, s az előadásnak illatai és ízei is vannak, mivelhogy közben kis enni- és innivalót is adnak.
Sallai Zoltán akkor gondolta úgy, alapít ő is egy vakszínházat. Csak ideje nem volt. Végül az orosz pénzügyi válság segített, az, hogy a Kuriernél kevesebb lett a munkája. És megismerkedett egy vak lánnyal 1988 nyarán. A vak lány révén bejutott a vakok óvodájába, a vakok általános iskolájába, találkozott vak tanítókkal és tanárokkal… Meg akarta érteni őket, a világukat és persze közben a szereplőit is kereste. Ezért, hogy megtalálhassa Ágit, Szilvit, Krisztát, Tündét, Leonát és Csabát, hirdetést is adott fel: “Vak színjátszó csoport vak ismerősödet invitálja szerepelni”. Aztán járni kezdte a várost, a vakszínház helyét kereste, ahol a sötétség teljes lehet… Hol pinceszínházakba ment, hol a Pálvölgyi barlangba, azért a Pálvölgyibe, mert az odalátogatónak próbasötétséget is beadnak. A vakszínház helyét végül egy idősotthonban találta meg. A pincében, a klubban, ahova az idős emberek táncolni és szórakozni járnak. Lett hát hely, lettek szereplők, megalakították a Vakrepülés Színjátszó Egyesületet, közben Sallai Zoltán beiratkozott a Színházművészeti Egyetemre, a drámapedagógiai szakra, és mivel sem rádiójátékok, sem pedig a színművek között nem talált olyat, amelyet vakszínházi előadásra alkalmasnak talált volna, keresett egy írót, és megrendelte Az éjszaka tapintását, mely fél év alatt készült el, s amely időnként formálódik, változik. Már csak azért is, mert a darabot látó írta. Az olvasópróbák érdekesen kezdődtek. Sallai a szöveget rámondta egy kazettára, hogy majd megjegyzik hallás után, de Leonáék szerint az lett a praktikusabb, hogy a halott szöveget rögtön áttették pontírásba. Aztán elkezdődtek a próbák. A darab egy társasutazásról szól, a szereplők és a nézők is repülőszerű gépen ülnek, a mélység felé tartanak, s csupán miután elérik és megtapasztalják azt, juthatnak ismét a fény világába.
Mielőtt az előadás kezdetét venné, az utazók beszállókártyát kapnak, amelyen fölhívják a figyelmüket arra, mi minden történhet, és érdekükben a szervezők miféle óvintézkedéseket tettek. A néző-utazó például nem vihet be magával semmit, illetve csak annyit, amennyi a zsebében elfér. Zseblámpát, táskát, élesebb ékszereket a biztonságos ruhatárban kell hagyni. Fontos, hogy mindkét kéz szabadon maradhasson. Nem, még szemüveget sem lehet bevinni. Mindössze egy párnát kapnak, melyet álló helyzetben a fenekükhöz rögzítenek, azután két-három percre próbasötétséget adnak be, mely után, ha úgy gondolják, visszakozhatnak, vagyis visszatérhetnek rögtön a fénybe. A többieket a végtelen sötétség várja, az örvénylő, melyben a látó elveszti megszokott kinti biztonságát. De hogyan állunk helyt a sötétben? És hogyan találhatjuk meg önmagunkat akkor, amikor a látás biztonsága már nincs meg? A néző-utazók a fenekükhöz rögzített szivacspárnával leülnek a sötétben a földre. Vagy ha a darab úgy kívánja, fölállnak, s a segítőszalagokat megragadva, közelítenek egymás felé. Vagy táncolnak, és megint leülnek. Azokat, akik a nyomasztó sötétséget nem bírják, vagy hirtelen pánikba esnek, bármikor készségesen kivezetik.
A vakszínházban tulajdonképpen színpadra nemigen van szükség, mert a szereplők hol a nézők előtt, mögött hol közöttük bukkannak fel. Ehhez persze neki is szükségük van tájékozódási pontokra. Sallai Zoltán például azt figyelte meg, hogy ha a zárt térben túl sok a gépi hageffektus, akkor vak szereplői zavarba kerülnek. Hangok, ízek és illatok. Szereplői még azt is megmondják, az ingének aznap milyen fajtájú mosóporillata van. Két szereplője amúgy a Vakok Általános Iskolájában tanít angolt és zenét, egy másik szereplő szociális munkás, s a többiek a jogi vagy a bölcsészegyetemen tanulnak.
A vakszínházban a szereplők egy része születetten vak, egy része később veszítette el a látását, így aztán más a mozgáskészségük, ám abban mindannyian megegyeznek, hogy hiába a vaksötétség, ugyanúgy mozognak, gesztikulálnak, mint a hagyományos színészek. Játszanak és átélnek, átélik ők is az utazást, közben csalódnak és szeretnek. Az előadás másfél óráig tart, egy-egy vakrepülésen negyvenen vehetnek részt, a jegyek ára négyszáz forint lesz.

Scipiades Erzsébet