Fejléc kép
Láthatatlan játék a sötétben
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

Sipos Márti – Egy áramszünetnyi repülés a sötétség kertjében…

 

Egy villanásnyi áramszünet mindenképp nagy kaland. De ha sose oltják fel a villanyt? Mindannyian éjszakából érkezünk a Földre, s néhányan oda is születünk. Itt felerősödik az elérhető terek, hangok és illatok tapinthatósága s formába öntjük a körülöttünk lévő világot. Belső lámpásunk és forrásaink azonban kiapadhatatlanok. S vakon bízunk ösztöneinkben, hogy egy másik hang vagy érintés is lehet a lélek tükre.
Október 17-én és 18-án Áramszünet az Akácos Udvarban Kaland a sötétben – tapadtak lelki szemeim egy korom fekete plakátra.

Áramszünet
A lépcsőházban időnként kialszik a fény, néhány bizonytalan lépcsőfok megmászása után felgyújtom az ismerős villanykapcsolót. Itt azonban órákra keríti hatalmába a bátor vállalkozót a vaksötét. Egy kis csoport tagjaként egymásra utaltan kotorászik az ember a másik után. S ha fény nem is derül az arcukra, s csupán tapintásuk és hangjuk az egyetlen leírás róluk: tenyeremben lassan kirajzolódik a kép: hosszú haj, mélyen ülő szemek, kissé érdes vagy puha arcok. Egyikőjük szíve kezemben dobog, hátamban egy másik veszi és fújja ki a levegőt. S ha jaj, elvesztem, légüres térben tapogatózom, utána nyúlhatok és kiálthatok a narancs illatú segítőknek és a jázminba ivódott falaknak.

Egy kis áramszünet a szervezőkkel
– Az hogy összeállt a csapat, egy saját élmény alapján jött – mondja Sallai Zoltán, a Vakrepülés Színjátszó Társulat megmozdulásainak egyberendezője. – Részt vettem egy az Áramszünethez hasonló láthatatlan kiállításon, ami hét éve volt a Városligetben. Akkor gondolkoztam, hogy valami ehhez hasonlót tehát teljes sötétben , mégis újszerű dolgot kellene csinálni. S akkor verbuváltunk egy csoportot, és összeállt a mostani Vakrepülés Csapat, egy kis változással majdnem ebben a felállásban alakultunk meg 1998-ban.
Tulajdonképpen az alapötlet színház volt sötétben. Akkor felkértem Donáthi Istvánt, aki speciálisan erre a közegre, tehát sötétre írta meg a darabot. Ez volt Az éjszaka tapintása. Idén szintén szerettünk volna bemutatni egy új darabot. Ez lett A varázskert örökösei. Úgy próbáltuk meg kialakítani, hogy alkalmazható legyen a sötétben. Például szempont volt, hogy mennyi a szereplő; mekkora a tér, hogy egy kis mozgás legyen benne; és hogy interaktív darab legyen.
A bemutatót 2002. október 15-re terveztük, és e köré terveztünk a Fehér Bot Hete elnevezésű rendezvény keretében még más rendezvényeket. Október 15-dike a vakok világnapja, a Fehér Bot napja. Csütörtökön és pénteken volt az Áramszünet. Az ötlet az volt, hogy kipróbáljunk egy olyan jellegű dolgot is, ami nem úgy kötött, mint egy előadás, és ami több saját felfedezést enged meg. Tulajdonképpen ez egy kísérlet volt, ami valamennyire bevált, és nagy sikere volt.
– A társulat tagjai közt vannak látók és nem látók, feltételezem.
– Én ragaszkodtam ahhoz, hogy vakok legyenek a szereplők. Ma már más a véleményem. Lehet, hogy csinálunk egy integrált előadást is, tehát, látók és vakok együtt, de az eredeti felállásban, hogy ezt sötétben csináljuk. Egyelőre még az is bizonytalan, hogy milyen irányba megyünk. Most két darab van, ami sötétben megy. Az alkotók vakok, olyan értelemben, hogy minden, ami történik azt csak vakok csinálják: a hangok, a technika, és a színházi munka. Persze vannak látó segítők, mert ez elengedhetetlen a háttérmunka, eszközökkel segíteni , de eredendően maga a csoport teljesen vakokra van alapozva.
– Volt a vaksághoz való viszonyulásodnak valamilyen személyes indítéka az életedben?
– Úgy éreztem, olyan elementáris élményt szeretnék, akár a láthatatlan kiállítás a látóknak. Nekem akkor az volt a gondolatom, hogy sötétben biztos csak vakok tudnak jól mozogni. Ezt még most is állítom, mert sokkal könnyebb olyan emberekkel dolgozni, akiknek nem okoz gondot feldolgozni, hogy a sötétség bizonytalanság. Sokkal jobban tudnak koncentrálni a munkára. Ma már látom, hogy ezt egy látó is meg tudná csinálni, csak persze dolgozni kell ezen is. Általában mindenki az idővel küszködik. Nekem is nagyon rövid időm volt a próbán. A látókat betanítani a sötétben járásra még idő lesz.
A másik, hogy ez egy kicsit ilyen küldetés nálam. Talán azért is ragaszkodom ehhez. Én teljesítménynek tartom ezt a munkát, amit a csapat tagjai produkálnak. Igenis, ha van egy ilyen lehetőség, hogy ők így tudnak bizonyítani, akkor én megtartanám nekik ezt az érdemet. Valamiért én azt mondom, hogy ezt a vak tudja legjobban csinálni. Mert lehetne látókkal is ilyen színházat csinálni, de igenis sokat tud nekik segíteni egy vak. Ez egy koncepció. A sötét nálunk egy ilyen koncepció. De a jövő nyitott, tehát nem tudom milyen irányba megy.
– Az Áramszünetben voltak vakok és látók egyaránt?
– Nagyon fontos tudni, hogy a házigazdák a Vakrepülés Társulat tagjai voltak, és tulajdonképpen ha itt valaki segítséget kért, akkor a vakok segítettek. Itt lent (az Akácos Udvar pincéjében) azok az emberek voltak, akik a darab kapcsán nagyon jól ismerik a terepet.
– A próbák egyből sötétben folytak?
– Nem. Ez egy folyamat volt. Először voltak az olvasópróbák. Diktafonra mondtuk a szöveget. Amikor a szöveg összeállt, akkor tudtunk lejönni ide a helyszínre, s jöttek a beállítások. Mert a szereplők nem annyira színpadon, hanem körben játszanak. Ezeket nagyon pontosan be kellett állítani: hogy honnan jön a szereplő; milyen eszközöket használ és hova vannak ezek letéve. Ezeket persze csak fényben tudtuk megoldani. De volt még egy plusz feladatunk, hogy a nézők be vannak vonva. Azt is be kellett gyakorolni, hogy hogyan kezeljük a nézőt. Sőt, van olyan szereplő, aki nagyon sokat kommunikál a nézőkkel, és ezt szinte már csak akkor lehetett, amikor már volt nézőnk. Úgyhogy hívtunk próbaközönséget, ami azt jelenti, fényben voltak, bekötöttük a szemüket, hogy hasonlítson ahhoz az állapothoz, amikor itt majd teljes sötétség lesz, és így ment le az előadás. Voltak olyan részek, amikor besötétítettük a háromnegyedét, és a végén tényleg sötét volt. Amikor még bizonytalanok voltak, bevilágítottunk zseblámpával. Az utolsó próbák pedig már teljes sötétségben mentek.

– Én úgy gondolom, hogy ezt a teljes sötétben való játszást nekünk is valamilyen szinten nehéz volt elfogadni – kapcsolódik be a beszélgetésbe Pető Tünde, az egyik szereplő. – Mi úgy akartuk, hogy ami világosban van az világosban legyen, és sötétben, amik amúgy is sötétben játszódnak.
-Látó emberek közt ez furának hathat?
– Ez azért van, mert mindenki úgy képzeli el, hogy aki vak, az egyfolytában csak sötét homályban él. Pedig ez nem igaz, hiszen ugyanúgy van szüksége az embernek esztétikai élményre, tükörre, képekre, vagy világos térre, akár lakásban, akár szobában…
– De ti másképp érzékelitek a dolgokat.
– A vak tényleg a kezével, meg a fülével látja azt, ami körülötte van. Nekem személy szerint ez ott jött ki, hogy nagyon sokáig laktam egy toronyház tizenhetedik emeletén. Megőrültem attól, hogy egyszerűen semmi nem jött fel hozzám. Annyi volt, hogy besütött a nap a szobámba, de ha kinyitottam az ablakot, akkor egy tetőre nyílt az egész. Nem le az utcára, hanem egy tetőre. Ez szörnyű volt. Megpróbáltam úgy kidekorálni legalább azt a pici helyet, ahol laktam, hogy otthonosabb legyen. Például nagyon pici szobám volt, amit tükörrel nagyobbítottam meg. De ez annyira kihatott rám, hogy lelki beteg voltam. Minek után sokáig nem jöttek fel hozzám utcai zajok. S volt, amikor az úttesten álltam negyedórát, hogy valami zajt el tudjak raktározni magamba. Nyilván, ami fény, az együtt jár a meleggel, vagy pedig egy kellemes hangulattal, ki hogy éli meg. Ami kézzel fogható, hogy a nap belesüt a szemembe, ugyanúgy fáj a szemem, hiába haltak ki az idegek belőle.
– Igazából, ha őszinték vagyunk, mi látók nem tudjuk, hogy kellene közeledni a vak emberhez, és hogy milyen “elvárásaitok” lehetnek. Ugyanígy a vakokban is van egyfajta düh, nem?
– Kiskoromban, amikor úgy tíz éves elmúltam, a testvérem már nem nagyon cipelt magával játszani, akkor úgy haragudtam mindenre. Néha még most is… De felesleges ez a düh, mert nem oldok meg vele semmit. Ezt nekem kell megtanulni! Szerintem nem elvárásokról van itt szó. Hanem kölcsönös megmutatásról. Van, aki dühösen reagál arra, ha megkérdezik, hogy átkísérhetik-e az úttesten; van, aki örül neki, és szereti, ha megfogják a kezét. Úgy gondolom, hogy minden intelligenciától függ, és nem biztos, hogy a látó ember az, aki sok esetben rosszul közelít, hanem nagyon sokszor az, aki rosszul reagálja le a dolgot.
– Hogy kerültél a társulatba?
– Igazából a társaság miatt. Kriszti egy másik szereplő mondta, hogy van egy ilyen lehetőség. Igazából én sosem fogom magam színésznek tartani. Végül is az egész életem így élem meg, és ha a darabban érzelmeket adok ki, akkor meg próbálom magamat adni.
– Hozott valamilyen változást a színjátszás a vakságodhoz vagy a látókhoz való viszonyulásodban?
– Annyiban, hogy ki merek állni embertömeg elé, pedig én nem szeretem a tömeget.

Békefi Róbert egy átlagos pszichológia szakos hallgató is lehetne, ha e mellett nem ő lenne a A varázskert örökösei című darab szerzője.
– Visszajelzést kértünk a közönségtől – mondja -, amiből kiderült, hogy mi az, ami még élmény lenne ebben a sötétben való megmártózásban. S ebből kerekedett ki ez a történet. A kritériumok közt volt a varázslat és a meseszerűség. A mese olyan közeg, ami mindenkiben beindít valamit, mélyebb dolgokat mozgat meg.
Ha a fény meg van tőlünk vonva jó pár órára, az különleges élmény. Olyat is tervezünk, mint például agyagozás a sötétben. Spontánabb, a két kezed csak megy, és nem látod. Ez gátlásokat old fel, mert olyan korlátok lehetnek, hogy mit szól hozzá a mellettem ülő.

A Varázskertben
Jázmin küldetése egy varázskert építése, de a szerelem vakká tesz, s a földi jó kísértésének még az égi istennő sem tud ellenálln. Csakhogy varázskertet építeni a másik szívében is lehet, és az lerombolhatatlan.
A nézőnek itt nem kell időben érkeznie ahhoz, hogy jól lásson. Nyugodjon meg! Látni úgysem fog! Csak a szívével, a végtagjaival, s a hallásával. Ha akarja, részese lehet a darab formálásának, s így a varázskert építésének. A szereplők köztünk játszanak, s velünk. De hogy hogyan azt nem árulom el, varázslatos egy kert ez…
Jól csak szívével lát az ember… – mondá a kis herceg. Nézzünk magunkba és másokba, s lássuk be, hogy bizalom nélkül máris elvesztünk. Itt mindenképpen. De egy olyan világban is, ahol vakok vagyunk egymásra.