Fejléc kép
Láthatatlan játék a sötétben
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

Szabó Tamás Péter: Önarckép sötétben (ELTE BTK HÖK művészeti folyóirata, 2003/1-2. szám, 3-5. o.)

A Vakrepülés Társulat A varázskert örökösei című előadásáról
Furcsa vállalkozás lemondani arról az érzékszervünkről, mely nemcsak
mindennapi életünkben játszik jelentős szerepet, hanem kultúránk legtöbb
termékének
is célpontja. A Vakrepülés Társulat vak színészei arra kérték látó
közönségüket, mondjanak le a látás természetes öröméről másfél-két órára.

Ha belegondolunk, még a szobrokat sem foghatjuk meg a múzeumban, még a
szőttesek textúráját sem tapinthatja az ujjunk. Művészeti életünkben alig
van jelen
a taktilitás. Mindent nézni, olvasni kell, hallgatni csak a zenét lehet
önmagában. Szagolni járni pedig sem tárlatra, sem koncertre nem szokás.
Könnyű
belátni: alig van olyan tevékenységünk, amely mellett legalább
kiegészítőként ne állna ott a látás. Megszoktuk, fel sem tűnik, uralja
életünket ? így van
jól. A helyzet akkor változik meg, ha egy kis időre lemondunk róla (mi
megtehetjük ezt a gesztust, sokak viszont soha nem kóstolhatnak bele,
milyen
a világ,
ha látszik).

Az előadás előtt, az Akácos Udvar tökéletes vaksötétet biztosító
pincéjében
a látó szervezők-segítők megkértek minket, hogy még a szemüvegünket is
vegyük
le, és mielőtt az előadásba fognánk, próbáljuk ki, milyen a sötét. Ez a
kérés nemcsak praktikus üzenetet hordozott (hiszen van, aki nem tudja, hogy fél
a vaksötétben, mert még nem volt benne része), hanem szinte szimbolikusan
tette fel a kérdést: vállaljuk-e,
akarjuk-e igazán, hogy ne lássunk? Komolyan gondoltuk-e a dolgot?

Az előadás zenei és illatelemekre, olykor tapintási élményekre épül. A
szereplők dialógusai, melyekkel az Ámor és Psyché-szerű történetet
feldolgozzák,
hasonló hatást váltanak ki, mint a regényolvasás. Csak halljuk a szöveget,
de nem látjuk a szereplők arcát. Nincs díszletezés, a legkalandosabb részletek
csapongó fantáziával képzelhetők el. Nincsenek technikai akadályok, nem gond
a karakterek külsejének megválasztása: csak a hangjuk és testmozgásuk zaja jellemez. Az ember a közönség részeként közösségi élményt
szerez, de mégsem látja senki ugyanazt, mint a másik. Mert a sötétben is önkéntelenül
látni akarunk, elképzeljük a figurákat, megpróbáljuk kitalálni, mit jeleznek
a hangok. Nem lehet ilyen rövid idő alatt teljesen áttérni a nem-látás
gondolkodására.
Ha nincs látható kép, az ember belül teremt magának.

Az egyik jelenetben a varázskertben járunk. Rendkívül finom illatot érzünk,
ami talán zavarna minket, ha képhez társulna, így viszont az egyetlen közös
fogódzó: az előadásból a hang és az illat az, amit mindenki egyformán
megkap. Még az ajándékként szétosztott ?varázsgyümölcs? is mindenkinek kicsit más
(furcsa élmény, mikor a teljes sötétben egy szereplő jön és kitapogat a
homályból, kezembe szárított gyümölcsöt helyez, szinte látom a mosolyát, ahogy
szól hozzám: kell a hangját hallanom, hogy tudjam, merre nyúljak).

A történet zajlik, dalbetétekkel tarkul, kezd összeállni a kép. Olykor
kaotikus hanghullámok keltenek félelmet: évezredekkel ezelőtt az ősember félhetett
így a tökéletesen sötét éjszakában, ha dörgést hallott vagy sziklaomlást.
Örülünk, hogy meglapulhatunk, hogy elmúlik a zaj. Egy ponton azonban fel kell
adnunk passzív szemlélődő magatartásunkat: sétára hívnak minket. Ők
otthonosak abban a közegben, amiben mi még csak egy órája ülünk. Kötelet kapunk, melyet
fogni kell, és arra menni vele, amerre feszül. Egyre biztosabban érzem: a
kötél bal oldalára kerültem, míg mindenki a jobbon fogódzkodik. Mégsem merem
elengedni a kötelet, átbújni sem merek alatta, hiszen nem tudom, mi
következik, nem botlanék-e fel? pedig jól ismerem az Akácos pincéjét, sokszor ültem
ott órákig felolvasásokon, koncerteken, s most mégsem igazodom el benne.
Segítő kezek fognak és tolnak el minket a faltól, nehogy megüssük magunkat.
Mert sérülékenyekké váltunk. Felnőtt emberek vagyunk mind, és csak totyogunk,
mint egy újszülött, aki járni tanul. Csak egy ütemes kopogás igazít el minket:
hangszert osztanak. Persze rettentő egyszerű zeneszerszámról van szó: két
farúdról, amit ütögetni kell. Ebben a sötétben nem is tudnánk bonyolultabbat
használni. Megadott ütemre kell kopogni, míg be nem következik a mesés
hangulatú előadás varázslata: láthatatlanokká váltunk. Így otthonosabb. Ha nem látunk,
mi sem látszunk. Mint a félős kisgyerek, aki ha befogja a szemét, azt hiszi,
kint van a világból és észrevehetetlen, úgy alakulunk mi is a sötétség részévé.
Figyeljük a szöveget, egyre több a dalbetét, mely hangsúlyozza a produkció
mesejáték jellegét.

Hirtelen véget ér a történet, szinte rosszul esik, hogy fokozatosan
kivilágosodik minden. Előtűnnek a szereplők, s mi alig tapsolunk. Nem azért, mert nem
tetszett az előadás, nem azért, mert sajnos csak kevesen vagyunk és nem elég
erős a tapsunk. Csak azzal vagyunk elfoglalva, hogy újra látunk. A szervezők
remélik, jól szórakoztunk. Persze, hogy jól? de több volt ez szórakozásnál.
Leginkább önfelfedezés volt ez a játék: mindenki új képet kaphatott magáról,
abból a világból, ahol nincsenek képek.

A darabot 2002. október 15.
óta adják elő. A társulatról és előadásairól, programjairól a
www.pille.hu/vakrep
oldalon kaphatunk tájékoztatást.