Török Ákos: Láthatatlan Kiállítás, Vakrepülés Társulat (2010-02-13)

A szem a lélek tükre, mondják, és valóban, legkevésbé a vak embernél tudhatod, hányadán állsz. Az üreges szemgödör a körülötte lévő feketeséggel, a félig félrehajtott fej, természetellenesen megfeszült testtartásuk maguk is félrevezetőek, és minden tényleges tapasztalatunk dacára óhatatlanul is gyenge elmére asszociálunk..
Ráadásul, ahogy a világűr végtelenségébe bele-belegondolva ténylegesen megszédülünk, úgy a teljes sötétség élménye is borzongató, a képzelet számára nehezen felfogható. Annak ellenére van ez így, hogy összes érzékszervünk közül éppen a látás az egyetlen, amelyet akaratlagosan ki tudunk kapcsolni.

A Népligetben helyet kapó Láthatatlan kiállítás egyetlen, egyszerű, már-már banális ötletre épül, eljátszatja velünk a vakság helyzetét, egyébként jól ismert dolgaink közé fény nélkül eresztve minket. Hetente egyszer még egy teljes, táncmulatsággal fűszerezett háromfogásos vacsorát szervíroznak nekünk a teljes sötétben. Én tejes kávét ízesítettem be, majd ittam vak vezetőnk segítségével.
A beleéltetésről, az empátiakeltésről két dolog jut eszembe.
Az egyik a szokásos, hogy Osvjecimben (németül Auswitz) bármelyik barakkba bemehetsz, de még a gázkamrák belsejében is kedvedre borzonghatsz, azonban az őrtornyokat szigorúan zárva tartják, noha az európai zsidó-keresztény kultúránknak a maga racionalizmusával, ebben a leosztásban sokkal inkább az őrtornyokban van a helye, mint egy barakkmélyi csonthalom közepén.
A másik egy Tünet Együttes előadás Te szemét! címmel, ahol a játékosok a kávézó terébe érkeztek bekötött szemmel, és a nézőkre, valamint saját ügyességükre volt bízva, hogy az előadástérbe jussanak. Én egy fiatal lánynak segítettem, illetve segítettem volna, de amikor már másodszor vezettem az előttünk lépdelők lábára, rájöttem, hogy nem vakként kezelem, csupán kisgyerekként.
Az én bizonytalanságom a vak emberrel szemben nem az állapotától való irracionális irtózat, hanem az egyszerű gond, hogy legjobb szándékom ellenére sem tudom, miként tudok segíteni olyan esetekben, amikor nyilvánvalóan segítségre szorul valaki, amitől még inkább balféknek, és továbbhaladtamban megalkuvónak érzem magam. Azt szokás tudni, hogy a vakok nem szeretik, ha megfogják, és úgy akarják vezetni őket, mivel, nem hülyék, azonban ez csak nehezít a helyzeten, mert nem lehet nem tudomásul vennünk, hogy még csak az sem mindegy, hogyan segítünk. De akkor, hogyan nyúljak felé, honnan karoltassak magamba? Nem inkább erre kéne megtanítani minket, ha már úgysem élhetem át azt, amit ő átél? De ugyan, miért is akarnám azt megélni, hogy ha akarok, sem láthatok soha többé? Amikor vakot „játszunk”, nem sokat ér, ha nem tudunk többek lenni kultúrturistáknál.
Azt gondolom, van egy momentum, ami minden kétely ellenére igazolja ezt a Kiállítást. Bárkivel is beszélgettem ez ügyben, a legerősebb élményük a másikra, az ezúttal helyzeti előnyben levő világtalanra való rászorultság. A mi vezetőnknél ezt kevésbé lehetett érezni, mivel ő inkább kérkedett a helyzetben való könnyedségével, mégis mindenki megérezte egy pillanat alatt, amikor magunkra hagyott minket. Egyébként pedig volt mire kérkednie. Két perc után pontosan ismerte a neveket. Ha a tér egyik pontján szólaltam meg, és folyamatosan mozogtam, két perc múlva is tökéletes pontossággal szólt felém úgy, hogy nyolcan voltunk vele egy térben. A másikra szorultság élménye ebben az esetben katartikus a szó antik értelmében véve is. Megtisztító.

A Vakrepülés Társulat produkciói már csak azért is ide kívánkoznak, mert Sallai Zoltán kezdeményezésében jelentős szerepet játszott a Láthatatlan Kiállítás egykori élménye. A társulat évek óta ad elő saját készítésű darabokat túlnyomórészt teljes sötétségben, ízekkel, hangokkal, tapintásokkal játszva, miközben kipróbálhatod, milyen látás nélkül átvenni és elfogyasztani egy üdítőt, némi keksszel, milyen az illata az Uzónak. Amikor kb. egy éve egyetlen, nem sötétben játszott darabjukat (Black Comedy) megnéztem, a felvezető szövegben határozottan elutasítottak minden kivételezést, és minden szépítő, a tényleges színpadi tettükről független zsurnaliszta vállveregetést. Ezt akkor úgy értelmeztem, hogy valóban komolyan véve, amit csinálnak, szeretnének hiteles visszajelzéseket kapni, amiből levonhatóak a továbblépéshez, változáshoz, újhoz vezető következtetések. Ezt a szöveget annak ellenére veszem magamra, hogy ma sehol nem találom.
Az éjszaka tapintása az első munkájuk. Egy romantikus történet szerelemmel, kereséssel, Görögországgal, utazással Donáti István felkért szerző tollából, Sallai Zoltán rendezésében. A teljes sötétségben lét, és az ebben való hétköznapi tevékenykedés élményében a darabot a Láthatatlan Kiállítás egyértelműen túlnövi, lévén ott maga a helyzet végig mozgásra és manipulálásra kényszerít. Hogy éppen előtte néztem meg a Kiállítást, valószínűleg levont az élmény intenzitásából. Az előadás leginkább olyan, mint egy szagos-ízes rádiójáték. A színészi játékok viszonylag nagy szórása (a felolvasós hangfekvéstől egészen Simon Rita érzékeny alakításáig) nagyon kevéssé zavaró, viszont szinte a legelső pillanattól azon gondolkodom, hogy ez a Társulat, ez az ötlet (sötétben játszani) sokkal-sokkal jobb írott anyagot, és progresszívebb rendezést érdemelne. Az apró, történetvezetést megzavaró dramaturgiai hibák, a repülésként indulás keretjátékának ad hoc átváltása buszútra a fő probléma mellett valóban csak szépséghibák. Az viszont már határozott csalódás, hogy miután a legkörültekintőbb óvintézkedéseket vezetik be, mondván vegyük le inkább a szemüveget, mert tánc közben leeshet, és azt a sötétben senki nem találja meg, ellenben ráléphetünk bármikor, ez a bizonyos táncmulatság egy kötél megfogása melletti jobbra kettő-balra kettő. Miért ne lehetett volna egy jó negyedórás valódi bulit csinálni tánccal, ismerkedéssel, alma lével a poharakban?! Jelzés helyett. A szokatlan érzéki szituáció, a keresztény lojalitás nemiképpen elrejthetik, de az Éjszaka tapintásának legnagyobb problémája a helyenként zavarba ejtően érzelgős, a záró részben bántóan didaktikus, túlegyszerűsített történetvezetésű szöveg. Minden pillanatán lehet érezni a törekvést arra, hogy világosan érhető legyen, hogy üzenetét minél hangosabban kimondja, hogy apropót szolgáltasson a különféle nézőtéri aktivitásra. A célok vitán felül értékesek, de mindez nem mehet izomból, ötlettelenül. Mivel nincs tapasztalatom, hogyan lehet dolgozni látás nélküli színészekkel, ezért pontosan nem tudhatom, de egy próbát valószínű megérne megkeresni egy jó tollú, jó agyú drámaírót, és egy hasonló kaliberű rendezőt, és akkor a Társulat kedves, megejtő tanmesék helyett sokkal mélyebbre merészkedhetne.

Lehet vakot játszanunk úgy, hogy futkosson az ember hátán a hideg, sosemvolt élmények bizsergését begyűjteni ezekben a különleges helyzetekben, ahogy empatikus képességeink tréningjeként, egyfajta ismerkedésként sem utolsó. Ezeket látszik célozni mind a Láthatatlan Kiállítás, mind a Vakrepülés Társulat. Mindez, azt gondolom, minden emberségessége mellett is kevés. Azonban a Kiállítás e mellett a másra szorultság identitást próbáló élményét is nyújtja, míg a Társulat előadásaiban benne van egy a különlegességen túl is izgalmas intellektuális-érzéki színház létrehozásának lehetősége. Amelyek már egyáltalán nem kevesek. Az előbbi legfeljebb tüneti terápia, az utóbbiak gyógyulás.

Török Ákos