Fejléc kép
Láthatatlan játék a sötétben
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

Tuba Adrienne: Ha becsukom a szemem, látok… (Artitúra, 2002-10-25.)

Illatos, hangzatos mesejáték a Vakrepülés Színitársulat előadásában

Szerző: Tuba Adrienne

A Varázskert örökösei című előadást esténként hallhatjuk a budapesti Akácos Udvar pincéjében – teljes sötétségben, az illatok, a zene, és a hőmérséklet díszletei között. A Vakrepülés társulat már nem kísérletező jelleggel működik, már nem az a cél, hogy empátiát ébresszen bennünk az élmény a vakok iránt. Ez valódi művészet, rengeteg felkészüléssel, sok-sok tehetséggel. Legfontosabb érzékszervünk, a szemünk pihen, miközben a szívünk kitárul.

A Varázskert örökösei című előadás az Akácos Udvar pinceszínházában izgalmas esti szórakozásnak ígérkezett, hiszen a produkció teljes sötétségben zajlik. A nyolcéves kisfiú, aki már régóta nem fél a sötétségtől, mert erős és bátor, alig várta, hogy elérkezzen az a bizonyos este. És valóban, a lámpák elalszanak, és sohasem tapasztalt vak sötétség borul ránk. A mese az istenek kertjében, tündérek közt játszódik. És ezek a tündérek úgy járnak-kelnek köztünk, mintha mi, a közönség, láthatatlan kis lények lennénk csupán, akik titkos szemlélői ennek a dimenziónak. Hamarosan teljesen elegendjük magunkat, kényelmesen elhelyezkedünk a földre helyezett párnákon, a gyerek az ölembe hajtja a fejét, és élvezzük, ahogy a sötétben egyre tágul a tér. A hangok különböző irányból érkeznek, és röpítenek mindig új helyszínekre. Az illatok akkor is elárulják a szereplők hollétét, ha éppen nincs párbeszéd. Az elhangzó mondatok olyan szívhez szólóak és sokatmondóak, mintha a kedvenc fantasy történetek legszebb mondatait gyúrták volna össze egy új mesében. Benne van az összes tündér kedvessége, és a többezer éves manók bölcsessége. És a hangok! Gyönyörű földöntúli hangok, mintha nem is embereket hallanánk. Ezeket a szereplőket nem a külsejük alapján választották. A hangjuk az, ami egyedülálló. Meleg, bársonyos és kristálytiszta. Fény és képek hiányában teljesen magunk maradunk fantáziánkkal, Álomország valósággá válik számunkra. Valóban látom az iszapparipákat, a felhőkön nyargaló Levegő úrnőt, ahogy csillogó kék ruhájában táncol, és fejét hatalmas barna hajzuhatag díszíti. Ez a személyes élmény gyorsan elfeledteti velünk, hogy valójában nem vagyunk egyedül a nézőtéren. Csak akkor ocsúdunk fel, mikor kiderül, hogy a mi segítségünkre van szükség. Jázmin tündér megmentésére egy varázsfonal segítségével szűk barlangon vezetnek végig bennünket az istenek kertjéből Ámon királyfi palotájába. Fel kell állnunk a teljes sötétségben. Ekkor döbbenek rá, hogy nem is tér tágult ki végtelenné, hanem én mentem össze a sötétben parányi porszemmé, elvesztettem a testem, a méreteimet. Csak a hosszú út végére merek teljesen kiegyenesedni, mert félek, hogy szétfeszítem ezt a kedves, sötét világot. A történet maga is éjszaka játszódik, ahol a tündérek csak azért látnak, mert éjoszlató varázsfüvet kentek a szemükre. A mesének a pirkadó hajnal fénye hozza el a szomorú-boldog végét. A fények lassan gyúlnak ki, a színpadon pedig öt művész fogadja a szűnni nem akaró tapsot. Közben lopva a gyereket figyelem. Ezerszer mondtam már neki, hogy színházban tapsolni kell, mert a színészek ezért játszanak. Ezzel tudjuk meghálálni a szépséget, amit kaptunk tőlük. Most nincs szükség unszolásra. A hazafelé vezető út az esti sötétben méltó befejezése a napnak. Nem vezetek olyan gyorsan, mint máskor. Újra meg kell szoknom a teret, a fény játékát az aszfalton, a házak oldalán. Beszélgetünk. Elmagyarázom, azért játszódott vaksötétben az előadás, hogy megérezhessük, a vakok miként élik meg az örömöt, a bánatot, a sötétséget. Az életet. A vakok színházának mottója lehetne, amit a gyerek mond végül: “A vakok nem is vakok. Ők a sötétben látók”.

www.artitura.hu 2002. október 25.