Fejléc kép
Láthatatlan játék a sötétben
Az oldal akadálymentesített

Keresés

Keresés

Menü

Valaczkay Gabriella: Landolás a világos-feketébe (Népszabadság, 2005. október 15.)

 

A Vakrepülés Társulat előrelépett. A vak amatőrszínészek valódi színházat csinálnak.
Egy térben játszanak, egy helyben ülő nézőknek, színes lámpákkal világítanak.

Eddig a vakrepülők azzal voltak elfoglalva, hogy hangos, illatos, selymes-érdes és sötét világukat megismertessék a látókkal. Interaktív színházi esteken először koromsötétbe vonták az egész játékteret, majd a semmit sem látó látó-nézőket egy szerelmespár felkutatására invitálták Az éjszaka tapintásában. Jázminillatú, éneklő tündérek közé a Varázskert örököseiben és egész estés, többtermes, kollektív botorkálásra az Áramszünet címűben. Utóbbi inkább hasonlított túlsötétített házibulira, mint színházi előadásra: az Akácos udvar pincetermeiben és -folyosóin méhviaszgyertyát gyúrtunk, görög táncházaltunk, kiállítást tapogattunk, masszíroztattunk, büféztünk. Útravalóul a kézművesektől Braille-névjegykártyát, a jövendőmondótól szerelmi életünket belengő rejtélyes jóslatokat kaptunk.

Hogy színielőadásaikra teljes sötétségbe hívják a látókat, Sallai Zoltán ötlete volt. A Vakrepülés Társulat alapító tagja és első rendezője 1995-ben elvetődött a budapesti Láthatatlan kiállításra, ahol totális feketeségben barangolt a híddal, patakkal, kukával, újságosbódéval, zöldséges standdal, bárpulttal berendezett térben. Aztán argentin ismerősétől megtudta, nemcsak láthatatlan tárlatot, de mindenféle fényforrást nélkülöző színházi előadásokat is tartanak világszerte. Így az akkoriban orosz fordítóként dolgozó Sallai gondolt egy merészet, 1998-ban bekopogtatott a Vakok Általános Iskolájába és színtársulatot verbuvált. Három produkciót hoztak létre közösen.

Almási-Tóth Andrást két éve a drámaíró és képregényszerző Filó Vera hívta a társulathoz, aki a kezdetektől konzultánsa a vakrepülőknek. A fiatal rendezőnek ötlete támadt: elköveti a létező legnagyobb szemtelenséget, előveszi Peter Shaffer Black Comedy című darabját. A történet legelején kimegy a biztosíték, így a szereplők végig azt játsszák, hogy semmit sem látnak a sötétben. A nézőkkel ellentétben.

– Ez volt a legnehezebb az egészben! – meséli Nagy László, a feketekomédia Brindsley-je, fiatal és nincstelen szobrász.
– Eddig sosem játszottunk világosban, nem kellett annyira koncentrálnunk a mimikánkra. Nekünk semmilyen információt nem hordoznak az arckifejezések, ezért a sajátunkra sem figyelünk igazán. Érzelmeink azonnal kiülnek az arcunkra, de ez a sötétben játszott előadásoknál nem volt baj.

– Azért ott is mindent igaziból kellett játszanunk – vág közbe Máj Krisztina, a társulat egyik legrégebbi tagja. – Előfordult már az Áramszünet alatt, igaz, nem az Akácos udvarban, hanem itt, a Zeg-Zug Zuglói Gyerekházban, hogy az egyik néző véletlenül felkapcsolta a vállával a villanyt. Ilyen malőr bármelyik pillanatban megtörténhet, és a nézők illúzióit nem rombolhatjuk le, hogy csak azért, mert sötét van, félgőzzel játsszunk.

– Pedig elég nehéz igazinak tettetni a bukdácsolást olyan térben, aminek öszszes szegletét hónapok óta ismerjük –
folytatja a “nehézséglistát” Miks Csaba.

A próbálók arcán látni az igyekezetet, hogy pontosan úgy és annyira ütközzenek neki az üvegajtónak, rúgjanak bele a dohányzóasztalkába, és ökleljék fel a hintaszéket, amennyire kell, ahogy hiteles: így botladozhat egy látó ember a sötétben. – Most az a szerencsés, aki későn került az előadásba, mint Lajos. Neki nem lesz ideje megszokni a terepet – somolyog Csaba.

Sokáig az új rendezőnk is tipikus látóként viselkedett. Aztán rájött, nekünk nem a beszéddel, hanem a mozgással vannak komoly problémáink magyarázza Máj Kriszta, aki Brindsley menyasszonyát, a csinibaba Carolt játssza a Black Comedyben. András úgy instruált a próbák kezdetén, járjak kihívóan. Ha azt mondta volna, beszéljek kihívóan, kapásból megcsinálom. De fogalmam sem volt, hogyan kell kacéran mozogni.

Végül csak sikerült Máj Krisztának begyakorolnia a kikapósságot. Tűsarkú vörös cipőiben, testhez tapadó jelmezében úgy tekereg a jámbor Brindsley körül, hogy igazán hiteles: a földönfutó szobrász gondolkodás nélkül lecserélte érte korábbi feleségjelöltjét, Cleát (Kovács Judit).

A sztori szimpla. Ami megcsavarja: az (ál)sötétség. Brindsley két fontos vendéget vár estére: katonatiszt apósát (Pál Zsolt), hogy végre megkérhesse tőle Carol kezét és a híres műtárgykereskedőt (Herceg Lajos), aki talán vásárol majd tőle. Szégyellné az ezredes előtt a nyomortanyát, ahol él, ezért Carollal néhány órára átlopják a szomszédból a gazdag műgyűjtő (Miks Csaba) néhány bútorát. Erre áramszünet. Megérkezik a militarista-megalomán após, betoppan a zugivó szomszédasszony, a túlművelt villanyszerelő, sőt, még Brindsley előző barátnője, Clea is. Csak épp az nem érkezik meg, akit legjobban várnak: a milliárdos műkereskedő, szobrot venni.

Fény a sztori végére se gyúl, a szálak viszont kibogozódnak. Vége a próbának. Jönne a tapsrend. – Oké, most mindenki bejön és meghajol – kiáltja az öltözőket és néhány előadásbéli helyszínt is helyettesítő hátsó szobában a rendező.

– De hogyan? – áll a színpadon széttárt karokkal Máj Kriszta. – Nem tudunk majd egy helyre menni!

Kihömpölyögnek a színészek a hátsó teremből. Aprókat, biztonságosakat lépnek, fogják egymás kezét. Megállnak. Várnak tanácstalanul. A tapsrend következne. De ki kezdje a meghajlást? Valaki magára vállalja, a szomszédos kezek húzzák a mellettük lévőket. Majd egy lépés hátra. Aztán megint előre. Meghajlás újra.

– És most hogy menjünk ki? – szól valaki a libasorból. Nagy László az egyetlen a társulatban, aki lát valamit. A jobb szemével, kis távolságokra. A második meghajlás után odaszalad a sor végére, kikanyarog velük a mellékszobába. Majd újra vissza, a társulat élére állva. – Ha netán harmadszorra is visszatapsolnak, Laci átfut a sor mögött, és megint kivezet titeket! – nevet Mészáros Ferenc, aki idáig a sarokban gubbasztott, és világosított: két piros, két sárga és három fehér reflektort kapcsolgatott. Kiderül, ő a Vakrepülés Egyesület elnöke.

Még néhány instrukció a rendezőtől, aki egész próbán néma maradt. “Szilvi, ne lassulj le, amikor részeget játszol!” “Lajos, legközelebb hozzál magaddal zakót vagy ballonkabátot! Borotválkozni se felejts el!” “Szombaton hozzatok teát a kellékes üvegekbe, fél négytől egyben lejátsszuk!”

A megszólítottak hümmögnek, bólogatnak. Nem látom őket elégedettnek. Az előadást másfél éve próbálják, pár nappal a bemutató előtt mégis rizikós helyzet maradt. A tapsrendet még össze kell csiszolni.

És minden világos lesz.

Forrás: http://www.nol.hu/cikk/380751/