Valaczkay Gabriella: Láthatatlan magabiztosság (NOL. 2003. február 24.)

Vakok támogatták a gyámoltalan látókat a Vakrepülés Társulat Áramszünet című
rendezvényén, az Akácos Udvarban. A többórányi bukdácsolásért és
tapogatódzásért cserébe saját készítésű méhviasz gyertyámat,
Braille-névjegykártyámat és néhány különleges kézfogást vihettem haza a
láthatatlan buliról.
>
>
>
>
Várom az Áramszünetet. Bár számítok arra, hogy a
szervezők néhány perc múlva „kiverik a biztosítékot”, amikor
hirtelen sötét lesz, megdermedek. Először csak érdekesnek tartom a
makulátlan feketeséget, néhány perc múlva azonban fájni kezd a szemem.
Soha nem gondoltam, hogy a látni vágyás ilyen erősen fészkel a látók
tudatában. A szemem kényszeresen kutat egy aprócska látnivaló után. Nem
talál. Az égvilágon senki sem nevet ki azért, milyen esetlenül mozgok,
mégis zavarban vagyok. Csakis azért kuncogok idétlenül, mert elképzelem,
hogyan festhetek beroggyant térdekkel, előrenyújtott, csápszerű
karokkal, a koncentrálástól eltorzult fejjel.
A többségükben vak szervezők viszont elemükben érzik
magukat – pedig most sem érzékelnek többet a világból, mint egy világító
csillár alatt. A mi kiszolgáltatottságunk teszi őket magabiztosabbá.
– Hopp! Szia. Bocs! – hallatszik megállás nélkül a kisterem
különböző pontjairól. Néhány lábat én is letaposok, mire helyet
találok magamnak. Azt persze nem érzékelem, hogy a sarokba szorultam-e,
vagy a szoba közepén állok.
A Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjából egy látó lány játékra
invitál vakokat és látókat. – Biztos most jön a tűbefűzés –
szól egy férfihang.
A csoportvezető először azt tudakolja, hányan
gyűltünk össze. Hangosan számolni kezdünk, mindenki csak egyszer
szólhat. Tizenegyen vagyunk. Az ismerkedős játékhoz ujjainkkal
csettintgetünk. Ha egészen közelről halljuk már a hangot,
ráközelítünk a szembe jövőre. Így esik meg a „kézfogónk”
Krisztiánnal. Puha, szinte nőiesen lágy kezek, bársonyos, ugyanakkor
vagány férfihang. Ki kell találnom, hány éves, milyen magas és mivel
foglalkozik, neki pedig azt, milyen színű a szemem és a hajam.
Erről beszélgetünk, egymás ujjait morzsolgatva. Zavarba ejtő a
láthatatlan intimitás. Hogy elpirulok, az titokban marad, de a tenyerem
izzadása leplezhetetlen.
Krisztián körmeiből, ujjbegyéből nem jöttem volna rá:
lakatosként kezdte. Most zenészkarriert tervez. Ha ennek itt vége –
mondja -, elkérné a névjegyemet.
A következő feladat, hogy megtaláljuk a saját tengelyünket,
aztán pedig, hogy kibillentsük párunkat az egyensúlyából. Megizzadok,
mire két vállra fektetem Józsit, és egyetlen vágyam: egy pohár ital.
Három fémszázasommal egyik markomban, másik kezemmel a téglafalon matatva
eljutok a büfépultig. Néhány kortynyi baracklevet végiglötytyintek a
mellettem álló pulóverén, de meglepően ügyesen veszem át az üveges
ásványvizet és a visszajárót.
Az Akácos pince kézművessarkában vak segítő magyarázza a
gyertyakészítés művészetét. – A derékszögű viaszlapot
lefekteted, a kanócot vízszintesen jobbra ráteszed, ide illeszted,
erről-arra tekered, vigyázol, ki ne lógjon alul, szorosan, hogy szét
ne essen, egyet csavarsz, megnyomkodod, és már kész is! Érted?
Forgatjuk magunk előtt az illatos méhviaszt, de az nem akar
gyertyává válni. Be kell látnunk: ráfér fantáziánkra egy kis manuális
segítség. A kezemet vezeti a kézművesoktató, és elmutogat mindent
újra. – Most nézd meg! – Egy pillanatra dermedt csend. – Úgy értem, a
kezeddel nézd meg – magyarázza.
Előretapogatózom a nagyteremhez, ahol már javában járják a
görög táncot. Erre utal legalábbis a zene, a zihálás és a lábdobogás. Az
egyik kanyarban fiatal hangú, látó pár szólít meg; a kijáratot keresik.
Erre van – biccentek lezseren a szerintem helyes irányba. Kitör a
nevetés. Több mint két órája próbálom beleverni agyamba a sötétség
szabályait, de hiába. A kijárat felé tartom a karom, és várom, amíg e
rögtönzött korláton végigkapaszkodva elindul a pár.
Rücskös Braille-névjegykártyámmal, két gyertyámmal és a maradék
apróval farzsebemben ácsorgok még egy darabig a vak jósnő
asztalkájánál, de úgy tűnik, az előttem lévő szerelmesek
még maradnak egy darabig. A jövendőmondó közelgő házasságot
olvasott ki nekik a láthatatlan kártyalapokból.
A pincéből kilépve szúrja szemem az udvari lámpafény; úgy
botorkálok a ruhatárig, mint néhány perccel előbb, odalenn. Vak lány
téblábol a lépcsőfeljáróban, az újonnan érkezettek elé jött. Karon
fogom, és szembeállítom a vendégekkel. A fénnyel megjött a
magabiztosságom.